Nagy D. István
Megszokhattuk már, hogy a bukaresti döntéshozók időről időre tökéletes iskolapéldákkal szolgálnak arra, hogy miért nem sikerül a normalitás útjára állítani az országot, vagy legalábbis elfogadhatóbbá tenni. A minap újabbal jelentkeztek a különleges nyugdíjak, vagy általánosabban: a nyugdíjreform feloldhatatlan gordiuszi csomónak bizonyuló kérdése kapcsán, melyben – noha egyre inkább a körmükre ég a gyertya – továbbra is csak a zűrzavart, a maszatolást, az egymásra mutogatást sikerült felmutatni. Ráadásul az egész teszetoszaság egyáltalán nem arról szól, hogy mély átalakítást terveznének, és szeretnék elkerülni, hogy a végeredmény részmegoldásokból, felemás rendelkezésekből álljon.
Az pedig már csak hab a tortán, hogy ezt sem önszántukból teszik, külső mumusok elvárásainak (az Európai Bizottság és a Világbank) igyekeznek megfelelni, a jelek szerint igen kevés lelkesedéssel. A kényszer viszont nagy úr, hiszen az Országos Helyreállítási Tervben elérhető nem kevés pénznek ütheti bottal a nyomát az ország, ha nem sikerül az elvárást – a nyugdíjkiadások a bruttó össztermék 9,4 százalékára való visszaszorítása – teljesíteni. Az elképesztő ugyanakkor, hogy e nyomás ellenére is a kormánykoalíció két nagy pártja továbbra is azzal foglalkozik, hogy egymást okolja a több hónapja tartó patthelyzetért.
A kölcsönös vádaskodás mellett persze repkednek a népnek szánt hangzatos nyilatkozatok, melyek szerint nem az EB miatt kell a különleges nyugdíjak intézményét átszervezni, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket, az aránytalanságokat kell felszámolni. Nagy kár, hogy mindez csak szépen megfogalmazott maszlag, ugyanis, ha csak egy percig is komolyan gondolnák, az egyetlen korrekt megoldás – a különleges nyugdíjak intézményének felszámolása, a hozzájárulásos rendszer általánossá tétele – már réges-régen az életbe ültetett és elfeledett intézkedések között porosodhatna.
A valóság ezzel szemben, hogy senkiknek sem igazán ínyére való a kérdés megnyugtató rendezése, a jól bevált hintapolitika viszont, mint oly sok más esetben, most is bevethető. Teljesen hanyagolni nem lehet a kérdést, hisz a kedvezményezettek pofátlanul magas javadalmazása és méltánytalan korkedvezményes nyugdíjba vonulási lehetőségük (hogy csak kettőt említsünk) jócskán zavarja az átlagpolgárt, de párhuzamosan azt is el kellene kerülni, hogy a haszonélvezőket magukra haragítsák, lavinaszerű nyugállományba vonulást idézzenek elő, netán perek sokaságával kelljen az államnak szembenéznie. És az eltörlés bizony a döntéshozóknak is rosszul esne, hiszen ők is ott sorakoznak a kedvezményezettek között.
Marad tehát az egyet előre, kettőt-hármat hátra lépés, melyben a kormány és a törvényhozás is a vonakodó menyecskét játssza, aki szíve szerint táncba menne, de cipőjét, ruháját félti, és még a kályha is túl közel van, a végén még megégeti magát. Mi pedig maradunk a reménnyel, hogy egyszer eljön majd a nap, amikor megszabadulunk az egyenlők és egyenlőbbek mentalitástól, mindenki különleges, kivételes lesz, és aki évtizedeken keresztül munkájával hozzájárult a társadalom, a közösség építéséhez, ezért megkapja a kiérdemelt, arányos, igazságos időskori juttatást.
Borítókép: istockphoto.com
