Az esztenát bottal a kézben s hangosan gajdolva, hahózva illik megközelíteni, hogy a major vagy a pakulár idejében észrevehesse az emberfiát, ő ezt nem tudva, csendesen sompolygott fölfelé, míg egyszer csak négy nagy testű pásztorkutya meredt szemközt vele. Mintha a semmiből tűntek volna elő, nem ugattak, csak körbevették, és felhúzott ínnyel morogtak. Antalnak a vize egyből lefutott a lábán, úgy megijedt. Ha ezek a dögök nekem rontanak, gondolta elkeskenyedve, egy szempillantás alatt ízekre szednek…! Lassanként ereszkedni kezdett lefelé, előbb térdre, kivárt, lám, esnek-e neki a kutyák, látva, hogy nem ugranak a torkának, óvatosan elnyúlt a földön. Úgy hallotta, ez a behódolás jele. Igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Ha legalább a bicskám megvolna, szűkölt magában, bár azt, hogy ilyen helyzetben egy bicskával mit kellene kezdeni, nem nagyon tudta. Így telt el jó öt perc, aztán megint öt. Ijedtségben megmerevedett tagjai elgémberedtek. A kutyák nem tágítottak, szoros gyűrűben tartották, bár, hogy látták, nem mozog, a morgással kissé alábbhagytak. A felhúzott ínyek, villogó fogak látványa azonban így sem volt megnyugtató. Már-már úgy érezte, cserben hagyják az idegei, s futásnak ered, bár ez az adott helyzetben a legnagyobb ökörség lett volna, amikor egyszerre felzendült a major
kiáltása:
– Talpas, hé, hol vagytok, a fene az ódalatokot, megint nyúl után kasmatoltok, mi?
A kutyák nyomban gazdájukhoz iramodtak, Anti is felserkent a földről.
– Hát maga?
– Sajtért jöttem – próbált nyugodtságot erőltetni a hangjára Anti.
– S csak nem a fűben kereste?
– Jó kutyái vannak…
– Tekergők. Hát nem most is elbógyenyáltak valami nyeszlett vadnyúl után?! S hát mennyi sajt kéne?
– Nekem tíz kiló, de csak akkor, ha szekéren levisz egy darabon.
– Olyan gyönge bőrben van az ifiúr?
– Annyira azért nem, csak sajnálnám azt a vadnyulat…
– Aha. No jöjjön, nézze meg a sajtot. Talpas, eriggye­tök a fenébe, más nyúl után nézni!
A majorházban tejsavó savanykás szaga terjengett, Antinak összerándult a gyomra, de azért hősiesen végignézte a polcokon sorakozó nagy kerek sajtokat, a szárazabb, sárgás-éretteket s az egészen frisseket, amelyekből csöpögött még a savó. Végül két egészet vett meg, ami több mint tizenhat kiló volt, a major örült a jó vásárnak, de annyira azért nem, hogy tényleg le is fuvarozza Antalt.
– Ha még sajt kell, csak üzenjön, s én leviszöm, úgy szokták! – mondta búcsúzáskor.
– Aha… – röstelkedett Anti.
– A kutyákhoz pedig beszélni kell! Jobban értik azok a szép szót, mind az embör.
– Jó…
– S amikor ebből öszik – mutatott a sajtra a major –, faljon kinyeret is melléje, különben tolvajt kiált, amikor szarni kell…
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy szorulása lösz, no!
Anti a fogát szíva, morgolódva indult neki nehéz málhájával az útnak; legnagyobb megkönnyebbülésére a kutyák nem szegődtek a nyomába, a gazda addigra kiokosította őket, hogy hányadán áll a dolog az ifiúrral. Hogy engem hogy kioktatnak, itt is, túl is! Mintha a holdról jöttem volna!, kesergett magában.
Atyamáriásan meghúzta vállát a teher, sosem gondolta volna, ilyen nehéz tud lenni tizenhat kiló. Pláné, ha messze kell vinni. Pláné, ha gyenge a legény.
A túrókészítés legalább jól sikerült, két dézsát degeszre tömött s levitte a pincébe.
Másnap szedret szedni is kiment, de a nagy melegben csakhamar elunta a szúrós bokrok közt való mászkálást, alig egyliternyit sikerült összekaristolni, azt estére megette puliszkával. Így nem lesz lekvárom, a fene ette volna meg, csakugyan jól mondta az öreg, asszony kellene. S persze nem csak a lekvár miatt. De honnan a fenéből?, emésztette magát. Annak a néhány itteninek nem vagyok elég életrevaló. Menjek be a városba, hozzak onnan? Ide nem jön ki városi lány! S ha kijönne is, mit kezdenék vele?
Éjszaka ismét rosszul aludt, azon kapta magát, bár ezt maga előtt is szégyellte, hogy hiányzik a tömbházlakás kényelme, hiányoznak a barátai. Tán még a szülei is. Sőt, már-már orrol rájuk, amiért nem érdeklődtek felőle; nem mintha nem ő hagyogatta volna meg nekik: egy időre felejtsék el, tud vigyázni magára, elboldogul odakint, majd jelentkezik, ha elérkezettnek látja az időt. (Azt nem tudta, hogy anyja már az idejövetelét követő napokban felvette skype-on a kapcsolatot Bíró Jánosékkal, kikérdezte őket, hogy boldogul az ő fiacskája; az öregek igyekeztek megnyugtatni az aggódó anyukát, majd kérésére azt is megígérték, nem tesznek említést Antinak eme háttérbeszélgetés(ek)ről, nehogy ellenőrzésnek vélje és zokon vegye.)
Most már bánta, hogy első felindulásában eladta a telefonját, de akkor úgy indult ide, hogy – legalábbis egy időre – szakít a külvilággal, különben is utolsó információja az volt, hogy itt nincs mobiljel, sem internet. Azon morfondírozott, jó lenne venni egy újat, hogy tudja tartani a kapcsolatot a barátaival és nővérével, Ildikóval: körülbelül másfél éve, egy válás után költözött ki Magyarországra, azóta mondhatni jobban egyezik vele, mint amíg itthon volt, idejövetele előtt is őt avatta be terve részleteibe és miértjeibe. Érezte, bizony jó lenne, ha most felhívhatná, beszámolhatna aggályairól, félelmeiről, de arról is, hogy csak azért is végigcsinálja. Már csak azért is, hogy a barátai ne mondhassák, megfutamodott. De ha ezt mondanák, igazi barátai? Rádöbbent, valami nincs rendjén velük. Például Géza, akivel legtöbbet lógott: igaz, hogy turulos faragványokkal meg székely himnuszos varrottassal van díszítve a házuk, s Kárpátiát hallgatnak, de az udvar északi-európai divattujával van körülültetve, a gyep angolosan jól fésült, lépni is csak óvatosan szabad rá, a hátsó kertben van céltábla az íjazáshoz, de sehol egy szál zöldhagyma, saláta: megveszik a boltból, minek kínlódni vele…
Géza… Géza… vajon ő hogy boldogulna itt?, mosolygott magában Anti. Talán még úgy se, mint ő. Vagy Sanyi, aki szerette úgy emlegetni magát, hogy „tőrőlmetszett székely”, s akit ez nem akadályozott meg abban, hogy jól fizető külföldi munkáról, cuccos autókról álmodjon. Vajon kiment-e Németországba azóta, ahogy tervezte? Csak pár hónapra, fiúk, csak pár hónapra!, mondogatta, aztán, ha hazajövök, akkora bulit csapunk, de akkorát… Bizony, jó lenne vele is beszélni, kissé megbosszantani, hogy na, összegyűlt-e már a BMW ára, s hogy „tőrőlmetszettként” milyen a szolgaélet…
Miért is nem tartottam meg azt a rohadt telefont!, forgolódott bosszúsan az ágyban; még hogy teljesen elzárva élek majd a külvilágtól!, mit gondoltam, remeték az itteni emberek?!
Ami azt illeti, elég sokat változott az élet a tanyavilágban is az alatt a pár év alatt, amíg Anti nem járt itt. Ahogy Kelet-Európának eme kies tájain lenni szokott, egy szerencsés véletlennek – értsd egy miniszteri látogatásnak – köszönhetően (pontosabban: a medvéknek köszönhetően, mert a medvetámadások miatt szállt ki az aggódó miniszter) lett térerő a környéken: a miniszter látványosan szörnyülködött, hogy nem is gondolta, létezik még olyan régiója az országnak, amely úgymond el van zárva a külvilágtól, de, ígérte fennhangon, intézkedni fog; s ezúttal, bár a helyiek nem számítottak rá, tényleg történt valami, mert az egyik nagyobb mobilszolgáltató rövidesen felszerelt egy antennát az egyik gerincre: az rendes jelet inkább csak az alsóbb falvaknak sugárzott, de kis rásegítéssel itt fenn, a tanyavilágban is használhatóvá tette a mobilokat. S mit ad Isten, pár hónappal később egy internetszolgáltató is felfedezte magának a vidéket, igaz, hogy csak drága, antennás, korlátolt sebességű internetet biztosított, felmérte ugyanis, hogy nem éri meg kiépíteni a kábeles rendszert ezekben a kevés lakosú, el­öregedett falvakban.
Minderről Anti azonban nem tudott ideérkezése előtt, most pedig röstellt hazautazni új telefont vásárolni; ugyanakkor érezte, hogy az is ciki: a tanyasiak többségének van, s épp neki nincs.
Biztos, én is hiányzom Ildikónak, töprengett Anti. Amikor idejöveteléről szót ejtett neki, egy pillanatig értetlenkedett, de aztán azt mondta, támogatja minden tervében, végül is miért ne próbálhatná ki magát. Anti mosolygott ezen a beszéden, mert kicsit önmagát hallotta vissza: amikor a nővére kétévnyi házasság után úgy döntött, elválik, szülei nagyon ellenezték, ő egyedül támogatta; amikor egy évre rá mondogatni kezdte, kiköltözik Magyarországra, mert úgy érzi, elvált értelmiségi nőként nem sok babér terem már számára szülővárosában, szülei épp hogy szívinfarktust nem kaptak, ő annyit mondott: minden tervében támogatja… És – úgy tűnik – be is jött a számítása, egykettőre talált munkát, új partnert (nem házasodtak össze), jót tett neki a nyugat-magyarországi város pezsgése (a szülei rosszalló megjegyzéseit pedig igyekezett elereszteni a füle mellett, hogy messzébb nem tudtál volna menni, édes lányom?!). Persze, hogy hogyan találja meg a helyét Nyugat-Magyarországon egy (elvált) székely fiatalasszony, az csak évek múltán derül ki – ezzel mindketten tisztában voltak, beszéltek is róla, nyíltan.
Vajon mit gondol Ildikó, tépelődött Anti, mennyi idő alatt derül ki, hogy egy ilyen városi ficsúr, mint én, megtalálja-e a helyét itt, a tanyavilágban?
S hát én mit gondolok?
(Részlet az Anti című, készülő regényből)