s jöttek a társak. Sebünk a világ.
A színész, a vadász, a bokszoló, a zenész,
Öcsi, Bejer, Sanyi, Jellasics.
Jöttek a lányok és el is hagytak.
Ki Bécsbe távozott, de Róla most nem,
ez a halottak könyve. Ki a másik világba,
hogy kísértsen azóta is ama zöld,
tengerzöld, tengermély szempár
ne hagyjon magamra egyetlen
életfogytiglani pillanatra sem,
emlékezzen és emlékeztessen arra a másik,
csak általa ismert, csak benne élő önmagamra.
És jött Kati, lehet, őt is Viola küldte,
egyetlen, utolsó ajándékaként,
s ő velem maradt. Jöttek a lányok,
Boglár és Zsófia, nevettek, kinevettek,
elűzték démonaim, miközben
Irgum-Burgum Benedekről meséltem nekik,
és Moha bácsiról, a törpéről, Tóbiásról
és Kelemenről, a két kelekótya kiskakasról.
És zúgtak az évek, mint távoli dűlőúton
a teherautók. Nem volt megállás.
S a tengerparton, míg a napfelkeltét vártam,
szóltak távoli hajókürtök a ködből.
Hívtak, csábítottak, de én, beúszva ugyan
szirénhangjaik után, időben fordultam
vissza mindig. Tékozló duhaj voltam.
Erdélyi játékos. Ha a parti vérre megy,
miért az én vérem folyjék örökké,
amíg mások! Na jó, gondoltam nagyvonalúan.
Az a másik világ még várhat!
Kati ott állott a parton és várt,
teste íjként feszült meg, felaranylott,
és amire kiértem, hátam mögül, a tengerből
előbukkant a tomboló vérnarancs.
Egy időre száműzve másolat életemből
az örökösen kísértő, vicsorgó árnyakat.
Sejtettem, eme tengerparti napfelkelték
sem térhetnek vissza soha többé. Vacogtam.

A pörgettyű

Barátaim sorra tűntek ki a képből.
Forgatott minket egy pörgettyű,
forgatott egymás körül az őrület.
Nem volt megállás. A vadász
Németországba ment, a bokszoló
Szegedre, a színész Amerikába,
Jellasics Budapestre. Mentek élni!
Én ültem keletre néző asztalomnál,
Sepsiszentgyörgy közepén, a Gábor Áron téren,
a Mihai Viteazul-szobortól jobbra,
és írtam a Promenád köteteit.
Hol vagytok, ti régi játszótársak? –
kérdeztem később, jóval később,
s már nem kívántam senki szeretetét!
Úgyis jelen voltam barátaim emlékeiben.
Ők is az enyémben.
Már nem reméltem új fordulatot.
S végre már nem emlékezni akartam, hanem élni,
másolat életemben, ahogy lehet.
A regényeket befejeztem, lányaim felnőttek,
ránk esett a szabadság, s a tér nevét is
M. Viteazulra változtatták, ha már közepén
trónol a hős vajda. Erre gondolva most,
a jeges holdfényben ragyogó tisztáson
elbizonytalanodom. Talán másképp is
lehetett volna? De amire keresni kezdtem
a régi játszótársakat, sorra tűntek ki
a képből megint, de most végérvényesen!
Először Öcsi költözött át az elágazó
ösvények kertjébe, majd a vadász, Jellasics,
végül Sanyi. Ma is látom tekintetét,
A Nyolcvan huszár végén merevedik ki.
Igen, kiolthatatlan emberi tekintet.
Rám néz, rád, rájuk, harmincnyolc esztendeje,
Tekintete intenzíven mered ránk.
De ennek a következményeit sem tudom
végiggondolni, nesz kél, tétova zúgás.
És a tisztáson megjelenik egy tétova árny.

(Bogdán László Ott túl, nem messze, már egy másik világ volt… című kötetéből.
Artprinter Kiadó, Sepsiszentgyörgy)