Történeteit arról, hogy miként érdemes élni, Sántha Attila költő Ágtól ágig című verseskötetében foglalta össze. Felmenőinek, családtagjainak életére villant, kiknek még fényképei is láthatóak könyvében, melyet csütörtök este mutattak be Sepsiszentgyörgyön.
A Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében Szonda Szabolcs könyvtárigazgató beszélgetett a Kézdiszászfaluban élő, az Előretolt Helyőrség Íróakadémián is oktató, József Attila-díjas szerzővel. Gratulálva a március tizenötödike alkalmából odaítélt Babérkoszorú díjához megjegyezte, székely íróként Sántha Attila „megkomolyodott” az utóbbi időben, mostani verseskötete más, mint az előzőek, tekinthető verses albumnak, vagy akár képes, szöveges krónikának, de emlékképek mozaikjának is.
Sántha Attila elmondta, Magyarországon minden évben két fő irodalmi díjat adnak át, a Kossuth-díjat és a Babérkoszorút, idén négy legrangosabb irodalmi díj a Székelyföldre érkezett (Orbán János Dénes Kossuth-díjat kapott, Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Sántha Attila pedig Magyarország Babérkoszorúja díját vehettek át – szerk. megj.). Mivel a kilencvenes évek elején ők négyen meghatározó szerepet vállaltak a transzközép irodalom megteremtésében (éppen 1993-ban jelent meg a kolozsvári Echinox diáklap transzközép száma), Sántha Attila úgy véli, a harminc év után érkező díjeső azt jelenti, hogy amit akkor az irodalomról elképzeltek, kiáltványba is foglaltak, időtállónak bizonyult. Úgy véli, az irodalom nem egy posztmodern szöveget jelent, ha az irodalom nem az életről szól, ha nem életbevágó, ha nem segít túlélni az olvasónak, akkor nincs értéke, nincs értelme. Az erdélyi írók életszagú irodalmat művelnek, a kilencvenes évek közepén, a kétezres évek elején pedig újra megszületett egy székely irodalom, tette hozzá.
Ágtól ágig című verseskötetéről megjegyezte, kissé elüt korábbi írásaitól, nem a humorról szól, mint mondta, sokat foglakozott történelemmel, családjával, s egy idő után ő maga is feltette a kérdést: miért is vagyok a világon? Amikor édesanyja betegeskedni kezdett, számos történetet mesélt a családról, miként korábban édesapja is, s a költő azt érezte, az embernek van egy magasabb avagy mélyebb küldetése, hogy visszataláljon azokhoz, akiktől vétetett. Íróként próbált kapcsolatot teremteni ezzel a sokkal mélyebb, archaikus világgal, s mint fogalmazott, ez a kötet arra való próbálkozás, hogy elmondja ősei, családtagjai történeteit és „visszataláljak abba a világba, amelyik sokkal teljesebb és mélyebb volt, mint az, amit ma megélünk” – magyarázta Sántha Attila.
