Mindig gyorsan telnek a napok egy jó fesztiválon, amit mi sem bizonyít jobban, mint a sepsiszentgyörgyi Reflex5 első felvonása: alig kezdődött el és máris véget ért. Szerencsére folytatása következik, várjuk a májusi és októberi előadásokat. Több különleges színházi élményben volt részünk, melyek napról napra egyre jobban megerősítették bennünk, hogy milyen fontosak az ilyenfajta közösségi események, hogy milyen fontos a közös gondolkodás azokról a világban és bennünk zajló folyamatokról, melyek megértése által talán közelebb kerülhetünk a változásokhoz. Két nagyszerű sepsiszentgyörgyi színházi produkció bemutatása mellett a nyitókoncert hangulatát próbáltuk megidézni az alábbiakban.
A pénteki nyitónapon az Andrei Mureşanu Színház Blasted (Átkozott) és az M Studio Mozgásszínház romeo@julia.com című előadásait, valamint a Jü zenekar nyitókoncertjét láthatták az érdeklődők.
Borzalmak a színpadon
Bobi Pricop rendezésénél keményebb, kegyetlenebb, hatásosabb, sötétebb, megrázóbb színházi előadást aligha láttunk még Sepsiszentgyörgyön – de mi más lehet a művészet és a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál igaz célja és küldetése, mint az, hogy állást foglaljon világunk kegyetlen valóságaival szemben? Márpedig sajnos olyan irányban haladunk a járvány-háború-gazdasági válság és más ijesztő események kereszttüzében, és annyi szörnyűséget hoznak elénk a mindennapok, hogy ennél kíméletesebb felrázásnak talán nem is volna értelme.
A túl erős hatásokkal operáló előadások esetében azonban mindig van egy kis fenntartás bennünk, visszataszító és egyben nevetséges is lehet a forma, veszíthet mélységéből a produkció, ha túl erős ingerek érik a nézőt. Vajon tényleg a lényeget mutatja, vagy inkább csak hatásvadász a szentgyörgyi román társulat előadása? Vajon igaz is, vagy csak megrázó mindaz, amit láthatunk? Hiszen olyan messzire megy el az őrület, fájdalom, abnormitás, az ember állat voltának az érzékeltetése, hogy zsigerből tiltakozik ellene a lélek.
Ilyen szempontból talán a tér kialakításának is fontos szerepe van. Egy akváriumszerű, plexifallal körülhatárolt, téglalap alakú térben zajlik a játék, melyet fekete függönyökkel kialakított egyszemélyes fülkék vesznek körül. Ezekben ülnek a nézők, akiknek adott esetben közvetlenül a lábuk előtt játszanak a színészek, és fülhallgatóból hallják a bent történteket.
Valójában a háború, erőszak, szexuális elnyomás borzalmait látjuk, olyan gyomorforgató dolgokat, melyeket elmesélni sem lehet igazán, mert a legvadabb horrorfilmeket juttathatják eszünkbe. A szerző depresszióval küszködve huszonnyolc éves korában öngyilkosságot követett el a pszichiátrián...
A befogadhatóság határán egyensúlyoz tehát a produkció, de úgy van felépítve, hogy első perctől megteremti azt a különös, borzongató hangulatot, amiben a végletekig el tud menni anélkül, hogy bármi is meglepne, veszítene hitelességéből a történet. A színészek játéka lenyűgöző. Vajon hányszor kerültek lelki válságba ezek az emberek, amíg sikerült eljutniuk ilyen mélységekig?
Jelenet a Blasted című előadásból
Léleksimogatás
Ha a Blasted túlságosan feldúlta a lelkivilágunkat, az utána következő romeo@julia.com segített magunkra találni. Léleksimogató az M Studio Mozgásszínház Fren_Ák által rendezett Shakespeare-feldolgozása, mely a társulat többi produkciójához hasonlóan inkább az érzékeinkre hat, mint az értelmünkre – impulzusokat, benyomásokat közvetít vagy csak sejtet.
Frenák Pál Kossuth-díjas magyar koreográfus, pedagógus, érdemes művész, akinek munkáit a kétezres évek közepétől kiemelkedő szakmai és közönségfigyelem övezi nemzetközi viszonylatban is. Többször is dolgozott már az M Studio társulatával, de talán egyik korábbi előadásuk sem számít olyan fontos munkának, mint a romeo@julia.com, melynek egyedülállóan tömör mozgás-, látvány- és hangzásvilága a kortárs mozgásművészet élvonalát jelenti, miközben több jelentésréteg, számtalanul sokfelé szerteágazó gondolati tartalom jellemzi a produkciót.
Akárcsak a Blastedben, itt is három előadót láthattunk és csodálhattunk, akik azonban nem szándékoztak kinyilatkoztatni semmilyen igazságokat, mintha állandóan arra a kérdésre keresnék a választ, hogy mi lenne, ha...? Mozgásaik jó része határozott, de állandóan visszatér a kiindulóponthoz, mintha valami rendkívüli nagy bátorsággal újra és újra beleugornának az ismeretlenbe, de minduntalan visszahőkölnének a cél előtt. Gyönyörű a díszlet: műgyeppel bevont padló, fal és kanapé, átható zöld, benne emberi testek sejtelmes, áttetsző ruhákban vagy egészen meztelenül. Alakok, körvonalak, izmok, a női és férfi alkat különbségei és ezek eredendő összetartozása.
Színpadon a Jü zenekar
Zenefestmények
Többféle nyitókoncertje volt már a Reflex Fesztiválnak, de talán egyiket sem éreztük ennyire találónak, a rendezvény jellegéhez illőnek, mint amilyen a péntek esti Jü-koncert volt. Rendkívül karakteres zenét játszik a trió, mely tudatosan megszerkesztett, kitalált, olykor disszonánsnak tűnő, de ha az ember figyelmesen követi, hogy a hangok és ritmusok hogyan épülnek egymásra, rengeteg gyönyörűséget fedezhet fel.
Mintha egy absztrakt festményekből álló kiállításon lettünk volna, ahol élénk színek és szürkébe hajló komorabb tónusok váltakoztak, minden pillanatban érzékeltetve, hogy ebben a művészetben semmi sem magától értetődő, kézenfekvő, általános. Néhol annyira vastagon hordták fel arra a bizonyos, nem létező vászonra az anyagot, hogy az már-már zavaróan szemcsés volt és összerepedezett, másutt pedig légiesen puhán és könnyedén kavarogtak a formák és árnyalatok. Helyenként oly sok hang kenődött egymásra, hogy szinte egészen kioltották egymást, máshol úgy tűnt, mintha a zene legapróbb alkotóelemeit keresték volna az előadók a hangzatok mélyén.
Sokféle muzsika születhet abból, ha összeül örömzenélni néhány ember, de ilyen ritkán szokott születni, mert általában más irányban haladnak az érzékeink. Általában azt keresi a lélek, hogy összeálljon a ritmus, egységbe kovácsolva a hangokat, itt pedig mintha az ellenkezője történt volna. A zenétlen zenét tette hallhatóvá a Jü, de csak azért, hogy egy-egy pillanatra felvillantsa a tökéletes harmóniát, mely már-már megható volt. Azon a bizonyos absztrakt festményen időnként kirajzolódott egy-egy pontosan kimunkált falevél, női váll, vagy éppenséggel egy hatalmas tank lánckereke.
És akkor még nem szóltunk a látványeffektusokról, melyek rengeteget hozzáadtak az élményhez. Ez volt az X tényező, mely egyszer csak kivált a mozdulatlan háttérből, majd lebegni kezdett és darabjaira hullott szét. De csak azért, hogy újabb és újabb alakokat, gomolygó felhőket, összegyűrt lepedőket formáljon, majd apró gömbök és pálcikák zuhatagaként egyre élénkebb színekben pompázva egészen betöltse a tudattalannak azokat az üres tereit, amelyekbe elsodort bennünket ez a különös produkció. Mintha egy hangokból, formákból, színekből szőtt különös álomból ébredtünk volna a végén.
