ahogy halkan nyílik az ajtó,
és mintha egy darab éjszaka
lépne be, homlokán a verejték
csillagképei.

ahogy ujjlenyomata mindenütt
ott feketéllik, mint egy tetthelyen.

ahogy fejem a mellére hajtom, és hallom
csákányok kimért csattogását, fúrók
duruzsolását, és ahogy morzsolódnak
a türelmes kövek.

ahogy olykor, ebéd után, kávéval a kézben
– szigorúan tej és cukor nélkül – ülünk
a nappaliban, a napfény vastag hasábokban
árad be, tele has csöndje üli meg a szobát,
közben lassan táncol a levegőben a fekete por.

ahogy elképzelem, hogy most a bányák
gyomrában is ugyanez a nyugalom honol,
köhögés nem kapar, nyál nem csattan
a lusta, tömör, fekete földön. elpihen
a zúgás a fülekben, és felszusszannak
a tárnák. közben arról álmodnak,
hogy évszázadok múlva mennyire
gyönyörű bányató lesz belőlük,
és majd lassú délutánokon, mint szénpor,
cikáznak felettük a muslicák.

a kávéba kortyolok. ha most felnyitnám
a szótárt a „béke” szócikknél, a lapok közül
vastag tömbökben áradna ki a napfény,
felkavarva a kávéillatot és a port.

ahogy grafitujjával bőrömre mázolja
a jövő szénrajzait, a jóval nagyobb
házat, a jóval több szabadnapot.

ahogy még mindig érzem a számon
a csókokat, amiket húsz éve loptunk
az erőmű mögött, orromban ott dereng
a lágy füst csípős, otthonos szaga.

ahogy tőzegmohaszakálla vörösre
dörzsöli az arcbőröm. leheletének
fűtőértékével a leghosszabb telet is
könnyedén kihúznánk.

ahogy pórusaiban büszkeséggel hordja
a föld alatti, kormos éjszakát.

ahogy ismeri a testem tektonikáját,
megérzi, hol bizonytalan a hús, ha
óvatlan, hamar beomlik, lehull
a mennyezet, és víz önti el.

ahogy még mindig kívánom.
ahogy még mindig kíván.
ahogy még mindig úgy ölel,
mintha utoljára.

ahogy fölém hajol, és pupillájából
több ezer láb mélység tekint vissza rám.

ahogy néha már olyan mélyen
bolyong bennem, félek, többé
nem tér vissza a felszínre.