A hatalmi mohóság lendületében őkegyelméék, se szó, se beszéd, zárójelbe tennék a társadalomtörténeti fordulat tényét, magát a rendszerváltást, úgy viselkedvén, mintha mi sem történt volna azóta, és kényük-kedvük szerint osztogathatnák az igazgatói állásokat, szimpatizánsaik számára sajátítva ki a közintézmények fontos részének megyei irányítását.

Az érvényes politikai játékszabályokra hivatkozó érvelésük, mellyel a lakosság zömének jogfosztását kívánják alátámasztani, nyilvánvalóan téves, hamis látszaton alapul. Ismételten bebizonyosodott, hogy a központosított nemzetállam kelepcéjében akár hatalmon, akár ellenzékben, a magyarság csak rosszul járhat. Ha elfogadják partnerként, akkor csak politikai pártként működhet, holott annál jóval több, ha pedig ellenzékbe szorul, egész egyszerűen levegőnek tekintik.

Márpedig választott érdekvédelmének mandátuma nem a fővárosi kormányalakítás függvénye, az attól függetlenül érvényes szülőföldjén, akár ellenzéki, akár hatalmon lévő pártként kezelik Bukarestben.

Nyilvánvaló, hogy a magyarság képviselőinek eddigi egész közéleti szereplésüket újra kell gondolniuk, és az eddigitől eltérő, más alapokra helyezniük. Nem lehet ugyanis a legantidemokratikusabb restauráció veszélye nélkül fontos megyei szerveket kiszolgáltatni az országos politikai hullámverés pillanatnyi szeszélyének. Első lépésként a nemzetiségi arányosság elvét kellene érvényre juttatni minden közhivatal élén (és alkalmazottai körében is), ez azonban nem lesz elegendő: a tömbmagyarság életterében annak saját önkormányzati rendjét kell meghonosítani. Ebben a mindenkori itteni kisebbség is megtalálhatja majd a neki méltányosan kijáró befolyást, persze bitorlás előjoga nélkül.