A világháború után az erdélyi magyarságra zúdult nagy katasztrófa áldozatai közül talán senkinek sem megdöbbentőbb az élettragédiája, mint a Székely Mikó Kollegium példás buzgóságú, hitvalló tanáráé, a Székely Nemzeti Múzeum Európa-szerte ismert, hírneves és tudós archeológus igazgató-őréé, a dr. László Ferencé. Váratlan halála nemcsak az apátlanná és anyátlanná vált hét gyermekét borította gyászba, hanem szerettein kívül pótolhatatlan veszteséget jelent egyházának, az erdélyi magyarságnak, a kultúrának és a tudománynak egyaránt. (…)

Valóban nem tudjuk, vajon az ő nemes egyéniségében az éjt és nappalt eggyé tevő önfeláldozó édes apót, avagy a nagy nevelő és tanító mestert, avagy a közélet fáradhatatlan munkását, vagy pedig a valódi, tudós professzort gyászoljuk-e? Hisz’ dr. László Ferenc sokoldalú pályafutása főkép e három téren csúcsosodott ki s tette őt naggyá. Életének utolsó napjáig hű maradt professzori szép programjához, melyet a Növények zöld leveleinek szövettanáról physiologiai alapon című értékes és alapos székfoglaló értekezésében a következőképen tűzött ki maga elébe: „Láthatjuk, hogy e kicsiny igénytelen szervben, a növények zöld leveleiben a végzendő munka nagysága és sokfélesége szerint a munkafelosztás elve alapján mennyi sejt, mennyiféle szövet fejlődött. A millió, meg millió sejt mindenikének megvan a maga munkaköre s azt végzi zajtalanul a legszebb, a legpontosabb összhangban, hogy szolgáljon vele az egésznek, a szervezetnek. Mi is, mindnyájan szeretett hazánk nagy organizmusában a kicsiny sejtek nagy munkájához hasonló életfeladatokra vagyunk elhíva, mindnyájunknak megvan a magunk hivatása, kötelessége, melyet erőnk, tehetségünk szerint pontosan, lelkiismeretesen és önzetlenül kell végeznünk, mert csak így szolgálhatunk a köznek, így lehetünk ennek az iskolának, a hazának és egyházunknak hasznos, derék polgárai, munkásai.” (1898–1899. évi értesítő 62., 63. 1.)

Ennek az életeszményének exponense A természettudományok viszonya a valláshoz című, 1900-ban kelt értekezése, melyben tételét így határozza meg: „A vallás és a természettudományok segítőtársak, egyenlően mozgató erők szellemi életünk egészséges fejlődésében. A hit adja meg a tudásnak a célt, mely felé törekednünk kell, fékezi annak túlzásait; a vallás tisztítása viszont a tudományokból indul ki. Egymást kölcsönösen segítik, »mert a hitnek tartalmat csak Önmagunk és a természet ismerete adhat«, de a tudásnak a hit ad célt és az szabja meg végső határait.” (Id. ért. 12. 1.)

Professzori hivatásának megvalósíthatása céljából tanulmányozza át és írja meg három évvel később, 1903-ban, az erdélyi kálvinista anyaszentegyház egyik legjelesebbjének, Felsőcsernátoni Bod Péternek életét. Ki tudja, vajon nem épen a híres magyarigeni tudós lelkipásztornak példája adott-e neki indítást arra, hogy a nevelés és tanítás nemes munkája mellett egy másik nagy célnak, a magyar tudománynak álljon ő is szolgálatába. Hiszen őmaga írja fentebbi dolgozatában az alábbi sorokat, amelyeket a mai helyzetünk programjába is beiktathatunk:

„Ma, amikor ősi várunkat nem egy oldalról fenyegeti veszedelem: kétszeres kötelességünk a múlt emlékeiből, nagy embereink példájából okulást meríteni. A múltak emléke, nagy embereink példája a jelen kötelességeink buzgó teljesítésére serkent és erősekké tesz hitünkben, hogy ha lankadatlanul munkálkodunk, a jobb jövendő is elkövetkezik. Bod Péter, ki a XVIII. századnak abban az idejében élt, »melyben a magyar nyelv, a magyar tudományosság és szellem s legfőképpen a magyar nemzeti jellem addig soha nem ismert mértékben volt megpróbáltatásnak kitéve, ki mindezekben ragyogó példaként tűnt fel, ki a magyar nemzetnek, magyar tudományosságnak s az egyszer megismert igazság mellett élni-halni tudó ősi jellemnek egyik legjelesebb typusa«, ki testestől-lelkestől magyar: mindenképen méltó arra, hogy életét és munkásságát magunk elé követendő például állítsuk. Mint pap: pap a szó igaz értelmében; mint író és tudós: kimagasló alakja korának. Benne az igaz vallás és az igaz tudomány a legszebb összhangban élt és munkált. Legyen tehát az ő élete nekünk is követendő példa a jóban, abban, amit Plinius után Bod Péter Magyar Athenasá-hoz írt: Minthogy nem adatott nekünk, hogy sokáig éljünk, hagyjunk valamit, amivel megbizonyítsuk, hogy éltünk!” (F. Bod Péter 1. és 16. 1.)

Bod Péteren kívül a Kőrösi Csorna Sándor példája is szeme előtt lebeghetett, hiszen éppen az erősdi rendszeres ásatások megkezdésének évében, 1904-ben, a Kőrösi Csorna Sándor emlékét és érdemeit méltató ünnepély keretében vette fel ünnepélyesen kollégiumi ifjúsági önképzőkörünk a Körösi Csorna Sándor Ifjúsági Önképzőkör nevét s a következő 1905-ik év őszén leplezte le a magyar társadalom hálája jeléül a legnagyobb háromszéki székelynek, Hídvégi Gróf Mikó Imrének emléktábláját Zabolán, születése századik évfordulóján.

Íme ilyen volt a Dr. László Ferenc előtanulmánya és ilyen volt a Mikó Kollegium tanárainak szellemi légköre, amelyből archeológiái ásatásainak útjára elindult. Olyan nagyszabású vállalkozása volt László Ferencnek a több ezeréves kultúrát feltáró ásatása, amelyhez a célját tisztán látó tudós szem, acélos akarat s a nehézségeket maga alá gyűrő igazi székely kitartás kellett. Ennek a hatalmas, egész életét megtartalmasító s a magyar nevet is elismeréssel övező erősdi ásatásainak eredményeit 1911-ben kezdette közölni s 1914-ig folytatólagosan megjelent négy dolgozatában a praemykenei ősember egész életmódját oly precizitással állította össze, a családi tűzhely építményétől a gyermekek játékáig, mint amilyen festőién örökíti meg Homeros, a költők fejedelme, Iliasában és Odysseiájában a mykenei kultúrát. E dolgozataiban közzétett rendkívül gazdag, becses leleteivel elsősorban székely népünknek szerzett világra szóló dicsőséget. Bebizonyította, hogy Bod Péter és Kőrösi Csorna Sándor útmutatása szerint a tősgyökeres székely ész is tud oly munkát végezni, melyet a külföldi szakkörök is elismerésben részesítenek. Ezek közül archeológiái működése méltatása céljából csak V. Gordon Childe-nek, az angol tudományos akadémia archeoló­giái osztályelnökének elismerését szegezzük le, aki egyik levelében ezeket írta hozzá: „… Mégis az ön eredményei a legnevezetesebbek abból, amit a festett keramika egész szférájából ismerünk, minthogy eltekintve Schmidt Hubertől, Ön az egyedüli ember, aki módszeresen és tudományosan ásott ki egy telepet... Ön olyan tökéletes és páratlan munkát végzett a praemykénei őstelep feltárásában, hogy ezzel egyedül áll az egész világon. Ezért a tudományos világ háláját tolmácsolom önnek!” Működését a romániai szaktudósok is teljes méltánylásban részesítették. Dr. Vasile Pârvan, egyetemi tanár, akadémiai főtitkár, a bukaresti Nemzeti Múzeum igazgatója, aki múzeumunkat több ízben meglátogatta és a nyári ásatásokat is felülvizsgálta, felkérte, hogy a Dacia cím alatt megjelenő új archeológiái folyóirat számára ásatásainak főbb leleteit dolgozza fel s a megboldogult Az erősdi edénytípusok címen dolgozatát be is küldötte. Ugyancsak Dr. V. Pârvan hathatós közbenjárására Dr. Lăpedatu, vallás és művészeti miniszter, – aki 1924 nyarán múzeumunkban hivatalos vizsgálatot tartott, – 50 000 lejt utalt ki a világháború miatt félbe maradt ásatások folytatására. E támogatás alapján végezte László Árpád múzeumőrrel és kollégiumi tanárral együtt székely archeológusunk a nyári ásatásait, amelyek rendjén újabb megállapításokra vezető leleteket is sikerült felfedeznie. Az ásatásoknál felhasználta fiai és több tanítványa segítségét is, akikből ő az archeológia számára egy újabb generációt akart nevelni.

A thübingiai Urgeschichtliches Forschungsinstitut assistense, Dr. Hans Reinerth professor, erdélyi tanulmányútja alkalmával a Székely Nemzeti Múzeumot is meglátogatván, az erősdi leletek tudományos jelentőségéről szintén nagy elismeréssel nyilatkozott s ennek alapján felajánlotta közreműködését, hogy az erősdi őstelep leletei intézetük monográfiái között közzététessenek. A nevezett thübingiai intézet főnöke, Dr. R. R. Schmidt professor, az ajánlatot elfogadta s a megboldogult e célra Az erősdi őstelep című dolgozatának nagyrészét el is készítette, de annak befejezésé­ben is tragikus végzete megakadályozta. Vajon ki fogja folytatni és véghezvinni az ő megkezdett munkáját?

Dr. László Ferenc nemcsak mint tudós, hanem mint ember is egyike volt a legmegnyerőbb egyéniségeknek. Istennek drága ajándéka volt ő mindazon intézmények számára, amelyeknek életébe belekapcsolódott. Gazdag és sokoldalú lelki kiváltságokkal ékeskedett, amelyeket sohasem tartott meg magának, hanem önzetlen szívvel áldozta oda forrón és önfeláldozásig szeretett családjának, kedves alma materének és múzeumának, a társadalomnak, anyaszentegyházának, a közéletnek, a kultúrának, szeretett diákjainak és barátainak. (…)