Művészettörténész valószínűleg nem tudott volna úgy beszélni Gyulai Líviuszról, ahogy Berecz András tette. Hogy valaki úgy tudjon szólni, ahhoz feltétlen szükséges, hogy a két fél közt bensőséges viszony legyen. Köztük minden bizonnyal bizalmi, őszinte baráti viszony volt. Berecz András pedig sokat tudott a „Lulu”-t szülővárosában, Baróton ért élményekről, a grafikus fiatalkoráról, felnőtt életéről és művészetéről is.

Arról, hogy apróbb termete ellenére miként követelte ki „sapkaigazítással” a tiszteletet azoktól, akik szemére vetették szerelemgyermeki mivoltát, miként menekült édesanyja a román megszállás elől Sopronba, s kitől tanult tollal rajzolni ott a lebombázott város romjai között, milyen volt a viszonya erőszakos természetű nevelőapjával, miként fedezte fel Gross Arnolddal és Szabó Vladimirrel egy hollandiai játékbolt kínálatát, milyen volt a „viszonya” az általa megmintázott Casanovával, Robinsonnal, Háry Jánossal, miért kell szőrös férfikéz a formás női mell hangsúlyozására, miért lett képén olyan, amilyen Erzsébet királynő arca és ruhája, mi (illetve ki) kandikál ki szoknyája alól, a rinocérosz miért hasonlít oly kevéssé a rinocéroszra, másfél millió légy piszkítását miként tudta felülmúlni (és abból tért, fényt, irányt, környezetet mutatni és érzékeltetni), a katedrális felett röpködő ördögöket mivel és miként győzte le valamivel lefújva a magát odarajzoló „Líviuszka”. Rövidebb-hosszabb történetek során szóba került Dürer, Haydn, Shakespeare és a baróti masztodon sorsa is, mint ahogy az is, miként kérte fel az időközben szomszédjává lett művészt könyvei illusztrátorának. S bár a művészek miatyánkja kicsit másként szól, mint a hétköznapi emberek imádsága – szabadíts meg a megrendelőtől –, ők remekül megértették egymást: „ajándékba kaptam egy türelmes, okos embert, aki – menet közben számomra kiderült – mesemondó, talpig mesemondó” – mondotta Berecz András.