Nehéz lenne pontosan behatárolni, hogy a művészetek palettáján hol helyezkedik el a budapesti Recirquel Társulat My Land című előadása, melyet a Sepsi Arénában láthatott a Szent György Napok közönsége, de többnyire olyan jellegű mozgáskultúrát képviselt, amiről nem a színház szokott eszünkbe jutni. Inkább egy rendkívül látványos artistashow volt, mely arról mesélt, hogy milyen elképesztő teljesítményekre képes az emberi test.
Egy téglalap alakú emelvény az üres színpadon, rajta barnás színű szemcsés anyag, talán fűrészpor. Rendkívül izmos testek, ahogy megfeszülnek és ellankadnak, hajlanak és szárnyalnak, közelednek és távolodnak egymástól. Hat fiú és egy lány. Testszínű „rongyos” jelmezek, sejtelmes fények, lassú koreográfiák. Az elején guggolva, térdelve veszik birtokba a teret, majd egyre magasabbra emelkednek, időnként már-már megcáfolva a gravitáció törvényeit. Aztán bekövetkezik az egyik szereplő váratlan és érthetetlen halála. A porból kinövő és oda visszahulló ember, akinek valójában az határozza meg az életét, hogy ostromolja a lehetetlent. Mintha egy kis szerelem is felvillanna itt-ott a férfi- és női test egymáshoz való viszonyában, az izmok és kecsesség egymást vonzó és taszító játékában, különbségeikben és eredendő összetartozásukban.
Vági Bence rendezésében mindez benne van, de a hangsúlyok elcsúsznak a mutatványok irányába. A csoportos nyitójelenet után egyéni és páros koreográfiák sorát vonultatja fel a produkció, különböző cirkuszi mutatványokat, melyek valójában nem ehhez az előadáshoz készültek, ez csupán megpróbálja egységes keretbe foglalni azokat egy koncepció mentén. Ezért inkább „ki mit tud” jellege van a produkciónak, mint színházi vagy táncszínházi előadásnak, talán sportbemutatónak is beválna, ha nem lett volna színházi eszközökkel tálalva: fényár helyett alulvilágítás, kirobbanó energiák helyett vontatottság, csillogó-színes-harsány sportdresszek helyett pasztellszínű, csuklyás jelmezek...
Rengeteg formája van a cirkusznak, az állatokat felvonultató produkcióktól a késdobálós-fakíros-erőfitogtató mutatványokon át a bohóctréfákig, de a legfőbb húzóerejét talán mégiscsak az artistamutatványok jelentik, melyek a testi erőnek és az ember szépség iránti igényének valami olyanfajta ősi kapcsolatát tükrözik, amit semmilyen más művészeti ág nem tud visszaadni. Valami olyan ösztönös és eredendő mozgásművészet, mely arra törekszik, hogy elkápráztasson, csodálatot ébresszen a nézőben az emberi test határtalan képességei iránt. A tánc, a balett, a mozgásművészet más utakon haladva fejlődött, bontakozott ki, ott sokkal inkább a zene vagy az átadni kívánt szellemi tartalom határozza meg egy-egy produkció irányát.
A férfi felsőtestek megfeszített munkáról tanúskodtak, azt jelezték, hogy professzionálisan képzett cirkuszművészekről van szó, akiknek életformájuk az, hogy a végtelenségig feszítsék a lehetőségek határát. De ezt nemcsak erőből tették, hanem rendkívül kreatívan, leleményesen is. Ezenkívül látványos zsonglőrmutatványok is részét képezték a produkciónak. Ha nem láttuk volna, talán el sem hinnénk, hogy hét labdát is lehet egyszerre magasba dobálni, hogy meg lehet állni az egyágú létra tetején, vagy többféleképpen is át lehet mászni rajta anélkül, hogy eldőlne.
Összességében tehát inkább a cirkusz, mint a kortárs előadóművészetek felé hajló, rendkívül látványos és eredeti alkotás volt a My Land, mely az elmúlt öt év során méltán járta be a világ nagyszínpadait, és méltán nyert fontos elismeréseket. Méltán kapott nagy tapsot a Sepsi Arénában is. A tapshoz ukrán zászlóval érkeztek az artisták – ukrán művészek ők, akik jelenleg Magyarországon dolgoznak.
