Nagy várakozás előzi meg a régóta tervezett tavaszi nagy ukrán ellenoffenzíva megindulását. S bár mindenki mást mond erről, a támadást magát mindenki tényként kezeli. Egyes szakértők nagy jelentőséget tulajdonítanak neki, ugyanakkor nagyon sokan kételyüket fejezték ki azzal kapcsolatosan, hogy az offenzíva eredménye jelentős siker lesz az ukránok számára. Ilyen körülmények között sokakban felmerülhet, hogy a kimenetelét illető kételyek mellett miért kezeli szinte mindenki mégis kész tényként, s miért viszonyulnak hozzá ilyen ellentmondásosan a szakértők?
Az ukrán elit elszánt
Szót kell ejtenünk arról, hogy az ukrán politikai elit valamiféle kész tényként kezeli például az ukrán területek visszaszerzését, a Krímet is beleértve, és több olyan nyilatkozat is megjelent, melyben kijevi csúcsvezetők azt részletezték, miként fogják majd mentesíteni az oroszoktól a visszafoglalt területeket. Az ukrán elit kimondottan elszánt és harcias, talpalatnyi földről sem hajlandóak lemondani, és tényleg az az érzésem, amikor nyilatkozataikat olvasom, hogy hajlandóak és képesek elmenni a falig.
Annak ellenére is, hogy több nyugati hírforrás szerint is egyre nagyobbak az ukránok emberveszteségei, mérvadó amerikai lapok közölték: meghaladja már a százezret az ukrán halottak száma. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a mozgósítás egy percre sem lankad, bizonyára sokan követték a Telegram (Oroszországban népszerű közösségi portál – szerk. megj.) háborús csatornáin a drámai videókat, amelyeken azt látjuk, hogy a katonai sorozók vadásszák a hadköteles korú férfiakat, és a szó szoros értelmében erőszakkal fogják el és hurcolják el őket a frontra.
Felkészült-e az ukrán hadsereg?
Legtöbb katonai szakértő, akiket rendszeresen követek, nincs meggyőződve arról, hogy a jelenlegi ukrán hadsereg megfelelően képzett vagy megfelelően fel van készítve arra, hogy sikeres offenzívát indítson az oroszok ellen. Robert C. Castel szerint a professzionális ukrán hadsereg megsemmisült, és a jelenlegi nagyjából egy szinten van a szintén sebtében toborzott orosz hadsereggel. Vukics Ferenc alezredes szerint a nyugaton kiképzett katonák nem megfelelő kiképzést kaptak, ugyanis a nyugati szakértőknek nincs kellő tapasztalatuk az első világháborús jellegű, tömegháborúkra jellemző harcmodorban, ők inkább az elmúlt évtizedekre jellemző, elsősorban megszállott országokban alkalmazott, egyfajta katonai rendfenntartáshoz értenek, ami ebben a konfliktusban nem sokat ér. (...)
Amerikai és román katonák bemutatója a konstancai Mihail Kogălniceanu bázison március 31-én – a kép illusztráció. Fotó: Inquam Photos / George Călin
Nem csak magyar katonai szakértők nyilatkoznak így, a cseh elnök, aki nemrégiben maga is a NATO egyik katonai vezetője volt, úgy nyilatkozott, hogy az ellenoffenzíva az ukránok utolsó nagy dobása. Maga Reznikov, az ukrán hadügyminiszter azt mondta, hogy nem szabad túl sok elvárást támasztani az ellentámadással kapcsolatosan, és tulajdonképpen nem is azon múlik minden. Zelenszkij elnök pedig kriptikusan úgy fogalmazott: lesz ellentámadás, bár még nem kapták meg a megfelelő fegyvereket, talán azt sugallva, nem az ukránokon múlik az ellentámadás esetleges kétséges kimenetele.
Nyugati nyomás?
Az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy az ellentámadást a nyugati kancelláriákon szorgalmazzák és sürgetik. Van egyfajta sötét cinizmus abban, ahogyan a Nyugat úgy véli, miután állig felfegyverezték az ukránokat, eljött az ideje, hogy Ukrajna megmutassa, mire képes ezekkel a fegyverekkel. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár a napokban kijelentette, valószínűleg Zelenszkij korábbi szavaira adott válaszként, hogy Ukrajna megkapta a megígért fegyverek 98 százalékát. Ez egyfajta sürgetésként is értelmezhető, az amerikai lapok pedig félreérthetetlen utalásokat tesznek arra, hogy Ukrajna katonai és pénzügyi támogatása a továbbiakban attól függ, milyen eredményeket tudnak elérni az offenzíva során.
Az amerikai kormányzat üzenőfalain az utóbbi időben több olyan fajsúlyos elemzés jelent meg, mely félreérthetetlenül azt az irányt közli az ukránokkal, hogy a Biden-adminisztrációnak egyrészt a közelgő elnökválasztásokra kell teljes mértékben koncentrálnia, másrészt Tajvan körül annyira felforrósodott a levegő, hogy az amerikai hadvezetés nyilvánvalóan azt tekinti prioritásának. Ezért amerikai kormányzati körök mindenképpen ki akarják erőszakolni az offenzívát, annak ellenére, hogy egyáltalán nincsenek meggyőződve annak sikeréről. A Foreign Affairs és a Politico vonatkozó cikkeiből az derül ki: a Biden-adminisztrációban már készülnek arra, hogy a sikertelen offenzíva után végre le tudják ültetni az ukrán elnököt tárgyalni.
Pontosabban a Nyugat beleunt az elhúzódó háborúba, ami egyrészt már nem köti le annyira a figyelemhiányos nyugati fotelharcosok elméjét, másrészt a háború negatív hatásai Európában rendre kormányváltásokkal járnak. Így a Nyugat egyrészt fel szeretné pörgetni a hős ukrán narratívát, valamint az offenzíva során valamiféle egyértelmű helyzetet kialakítani. Nevezetesen, az offenzíva után kiderül: mire képes Ukrajna, vissza tudja-e szerezni a területeit, vagy kénytelen lesz lemondani róluk, és a Nyugat majd ennek megfelelően tárgyalása készteti őket.
Demokráciában nehezebb háborúzni
Fontos megjegyezni, hogy sem Oroszországban, sem Kínában nincs olyan demokratikus kényszer, amivel a nyugati vezetőknek előbb-utóbb szembe kell nézniük. Sem Putyint, sem Hszi Csin-pinget nem fenyegeti a választások réme; Putyin esetében esetleg az a kérdés, hogy jövőre hatvan- vagy nyolcvanszázalékos elsöprő többséggel választatja újra magát, a kínai elnök pedig épp nemrég szerezte meg a teljhatalmat a pártban és csinálta ki szó szerint minden potenciális ellenfelét, köztük elődjét is.
A demokráciaelméletek fel is szokták hívni a figyelmet arra, hogy konfliktusok esetén a totalitárius rezsimek olyan tekintetben előnyt éveznek, hogy hatékonyabban és gyorsabban tudják az erőforrásokat a hadi célok mentén átrendezni és különösebb ellenállás nélkül felsorakoztatni a lakosságot ezek mentén. Demokráciák számára ilyen tekintetben sokkal nehezebb a háborúk vívása, különös tekintettel a háború pénzügyi vonzatainak átláthatóságára, valamint abból a szempontból is, hogy tartósan nem tudják a szavazókat olyan célok mentén felsorakoztatni, amelyeknek nincs tömegbázisuk. Talán ezen rendszerszintű különbségekből adódik az, hogy a Nyugat igazából szeretné látni azt, hova fut ki ez a háború, ezzel szemben Oroszország részéről nem érezni ilyesfajta határidős kényszert.
Lőszerhiány
Ugyancsak kényszerítő körülménynek tűnik még az akut lőszerhiány. Elképesztő mennyiségű lőszert használtak fel már és használnak fel nap mint nap ebben a háborúban, elég, ha Kelet-Ukrajna földig rombolt és szitává lőtt városaira vetünk egy pillantást: valóságos szellemvárosokká váltak ezek, nem is tudom, lehetséges-e, hogy ezekbe a földig rombolt városokba valaha visszatérjenek az ott élők és emberhez méltó életet éljenek. Sajnos, nagyon keveset foglalkozunk a háborúnak az emberek életére és lelkére gyakorolt iszonyatos és generációkra kiható következményeivel. Magam azért szeretném, hogy mielőbb béke legyen, mert elviselhetetlen számomra az az emberi szenvedés, aminek mindennap látom a lenyomatait, amikor nyomon követem a háború alakulását.
Visszatérve a lőszerekre: nem csak Ukrajna fogy ki ezekből, de nagyon úgy néz ki, a Nyugat is. S bár vannak elképzelések arra nézve, hogy a Nyugat Ukrajna számára nagy mennyiségű lőszert állítson elő a közeljövőben, arról egyelőre nem sikerült megegyezni, hol gyártsák ezeket. Franciaország Európában szeretné megtenni, érthető és jogos módon, míg például a lengyelek amellett kardoskodnak, hogy ezek amerikai gyártású lőszerek legyenek. Ebből a huzavonából is kiderül, hogy a háború mentén kőkemény politikai érdekek vannak, és időnként ezek erőteljesen ütköznek a magát nagyon egységesnek beállító Nyugaton.
Mindeközben furcsa közjáték zajlott le Oroszországban is a lőszerek kapcsán. Míg Sojgu hadügyminisztert egy lőszergyárban láttuk pózolni annak kapcsán, hogy az oroszok felpörgették a gyártást, a Wagner-magánhadsereg vezetője, Prigozsin interjúban adott hangot elégedetlenségének serege ellátmányával kapcsolatosan, drámai hangnemben hangsúlyozva, hogy amennyiben nem kapnak megfelelő mennyiségű lőszert, kénytelenek lesznek a hónapok óta ostromolt Bahmutból kivonulni. Nagyon furcsa nyilatkozat ez annak a fényében, hogy kétnaponta hallunk orosz bejelentést, miszerint a település kilencven százaléka az oroszok kezén van. Ilyen kontextusban kell értékelni Prigozsin szavait, számomra ez azt jelenti, hogy ez a kijelentés vagy dezinformációs célú, vagy pedig általa újabb betekintést kaptunk az orosz katonai elitek belső ellentéteibe, pontosabban a Wagner- és az orosz reguláris erők közötti hatalmi és győzelmi játszmák egyikét látjuk.
Az utolsó nagy dobás?
Összegzésként: nagyon úgy tűnik, hogy az ukrán vezérkar vonakodása ellenére az offenzívára hamarosan sor kerül, az amerikai külügyminiszter szerint hetek kérdése csupán.
Lehet, hogy az ukránok utolsó nagy dobását (one big last stand) látjuk, amely mindenképpen drámai lesz, hatalmas erőfeszítésnek tűnik, és az igazság az, hogy nem tudjuk, mire lesz elég.
Véleményem szerint a Nyugat célja ezzel az offenzívával, hogy rákényszerítse az ukrán vezetést: valljanak színt, meddig és milyen mértékben képesek a céljaikat katonai úton elérni, valamint az is, hogy megpróbálja elérni azt, hogy véget érjen a végtelen forrás- és emberfelőrlés, ami már egy éve zajlik jobb sorsra érdemes szomszédunknál.
Benkő Erika
(Szerkesztett anyag, az alcímeket szerkesztőségünk adta. A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)
