PÁL ANNA, Sepsiszentgyörgy. A gyengén látók nehézségeire szeretném felhívni a figyelmet. Egyesületünk két-három évvel ezelőtt már tett le kérést az önkormányzathoz, volt is valami eredmény, de ez nem elég ahhoz, hogy mi is biztonságosabban tudjunk közlekedni, ha már ennyi szó esik az akadálymentesítésről és hasonlókról.
Teljesen vak személy viszonylag kevés él a városban, és nekik jár kísérő is, a gyengénlátóknak azonban nem, így magunknak kell boldogulnunk. És ez nem könnyű. A legfontosabb a szintkülönbségek jelzése lenne, mert ezek nehezítik meg a járást. Néhány gyalogátkelőhöz ugyan tettek gombos fehér gumiszőnyeget, ez jó, de nem elég: legalább a nagyobb forgalmú lépcsők élét mindenütt ki kellene jelölni egy élénk csíkkal. Például az Erzsébet parkban nem elég a korlát, a gyengénlátók előtt összefolynak a lépcsőfokok. Így van ez a színház márványlépcsőin is: felfelé még eltapogatózunk, de lefelé csak fehérséget látunk, segítség nélkül nem tudunk lejönni. A templomból kijövet ugyanez a helyzet, és a cégek, intézmények sem állnak jobban: még a polgármesteri hivatal ügyfélfogadó irodájából is nehéz kilépnie annak, aki gyengén lát, de láttam már fiatalembert a fenekén lejönni a nyugdíjpénztárnál is. A vonatállomásnál az aluljáró kész katasztrófa, ott ráadásul cipelni is kell, mert nem voltak képesek egy kényelmes feljárót építeni, de a hullámos felületű járdák (amilyen a Rózsa utcai is lett) is balesetveszélyesek: kérjük a tervezőket, hogy erre is gondoljanak a felújítások előtt! Amit gyorsan meg lehet tenni, az a lépcsők kijelölése: ez nem kíván nagy előkészületeket vagy beruházást, ha más nincs, elég egy veder élénk színű festékkel elindulni és meghúzni a lépcsőfokok élét. Nagy előrelépés lenne!
KELEMEN LÁSZLÓ, Sepsiszentgyörgy. A kommunizmus idején elvett ingatlanok visszaszolgáltatása nem csak központi szinten akadozik, hanem Sepsiszentgyörgyön is. Családunk 23 éve harcol azért a pár száz négyzetméterért, amit az 1970-es években vettek el a feleségem szüleitől, hogy tömbházakat építsenek rá. Két kiskertnyi területről van szó a Táncsics Mihály utcában, az egyik 117 négyzetméteres, a másik 466 volt, de abból 165 már a tömbház alatt van – a többit azonban vissza lehetne mérni, csakhogy nem teszik meg. 2001-ben adtuk le a papírokat, azóta csak hitegetnek, jártatnak; vártunk, leveleztünk, kihallgatásra is mentünk (januárban kértünk időpontot, augusztusban kaptunk, este hétkor), tűrtük a megaláztatást, felmérettük többször is (nem ingyen), ügyvédet is fogadtunk, befizettük, amit mondtak – hogy utólag kiderüljön, nem jól tettük, mert ezekért a telkekért nem adtak kárpótlást senkinek. Most azonban már azért is küzdenünk kell, hogy azt az 1500 lejt méltóztassanak visszaadni. Egyelőre azonban se kert, se pénz, csak a hitegetés. 74 éves vagyok, nem tudom, hogy meddig fogom ezt a táncot járni; szerettem volna a fiamra hagyni a nagyszülők örökségét, de csak egy meghatalmazást csináltattam, hogy a nevünkben eljárjon, mert még a hagyatéki eljárást sem tudtuk lefolytatni.
N. N., Sepsiszentgyörgy. Elképesztő jelenet tanúja voltam a minap. Tömbházunk háta mögött az egyik szomszéd toporgott a garázsa előtt, nem tudott kihajtani, mert valaki úgy parkolt le a mellette levő garázs előtt, hogy nem tudta a saját ajtaját kinyitni. Mennie kellett volna valahova, de jó fél órát várt, amíg a kocsi tulajdonosa (egy másik szomszéd unokája) meg nem jelent. Szólt neki, hogy elállta az útját, mire a fiatalember gorombán válaszolt a nála mintegy kétszer idősebb hölgynek, hogy a saját garázsa előtt azt csinál, amit akar. Hát, a saját garázsa előtt lehet, ámbár az is közterület – járda –, de a másét is eltorlaszolta, és még mindig neki állt feljebb! Sajnos, nem tudtam beszélni vele, mert elviharzott, pedig csak meg akartam kérni, hogy legyen tekintettel másokra is. Az idő mindenkinek drága, az udvariasság pedig egy szép erény. És egyre ritkább...
