Szilvássy Carola báróné (1876–1948) Kolozsvár emblematikus személyisége, aktív közéleti tevékenységet folytató hölgy volt, a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonissza mozgalom első számú támogatója.
Kecsetfalvi és cseszelicei Szilvássy Carola, teljes nevén báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Carola (Hadrév, 1876. június 19. – Kolozsvár, 1948. május 26.) erdélyi arisztokrata, művészetpártoló nagyasszony, Bánffy Miklós múzsája, Erdély emblematikus, rendkívül színes és sokoldalú személyisége. Szilvássy Carola rendkívül művelt, feltűnő és sokszínű jelenség volt, szerteágazó életpályája egy sokoldalú és modern asszonyról tanúskodik, aki a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem bábaképző elvégzése során komoly gyógyítási ismereteket szerzett.
Miközben a művészeti és társadalmi élet középpontjában áll, soha nem fordítja el arcát a szenvedőktől, a rászorulók ügyét élete teljében és idősebb korában is képviseli. Legyen szó jótékonysági estekről, katonakórházak sérültjeinek ápolásáról vagy oltalmazásáról, hadiárvák élelmezéséről vagy leánynevelő intézetek alapításáról, aggmenházak vagy kisdedóvók fejlesztéséről.
A magyar art deco stílus gyöngyszemeként berendezett szivágyi kastélya hosszú éveken át a beteg gyermekek szanatóriumaként szolgál.
Életet menteni bármilyen korban és bármilyen körülmények között rendkívüli teljesítmény, de háborús időkben hatványozottan az. 1916-ban Nagyszebenből, a két front közé szorított városból mindenki fejveszetten menekült. Két arisztokrata hölgy, Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola és Bethlen Margit, valamint Bánffy Miklós gróf és egy ismeretlen bécsi orvos hihetetlen bátorsággal, saját életük kockáztatásával mentettek ki több mint száz, az árvaházban rekedt ártatlan lelket a tűzharc torkából.
1917-ben a Zita királyné legmagasabb védnöksége alatt álló Székely Népinternátus Egyesület egyik legjelentősebb szervezője és adományozója.
1934-ben a kolozsvári Magyar utcai kéttornyú nagytemplommal átellenben, csendes, virágos, széles telken állt két épület, az egyik apró gyermekek otthona, a másik elaggott öreg asszonyoké. A gyermekotthon Benedek Elek nevét viselte. Egy épületrészt és a fürdőberendezést Bornemissza Elemérné bárónő építtette elhunyt kisfiának, Hubertusznak emlékére. Az otthon hatvanhárom gyermeknek biztosított oltalmat és túlélést.
Évtizedeken át a kolozsvári nőszövetség aktív tagja és elnöke.
„Annyi éhező gyermek, annyi esdeklő ifjú szem szegződött reménykedve reánk, tőlünk várva küzdelmes útjuk egyengetését a jövő felé. Az a sok nyomorult remegő kéz, mely könyörögve nyúl felénk. Azok a szegény, mindenkitől elhagyott öregek, betegek, kiknek mi vagyunk utolsó reménységei, mind-mind tőlünk várja a segítséget. És ez a segítség bizony sok álmatlan, aggodalmas éjszakát, sok gondot, nagyon sok fáradságot és nagyon sok önfeláldozó munkát jelent. De az Isten megsegített minket, és nyugodtan és nagyon boldogan állíthatom, hogy egyetlen esetben sem kellett visszautasítanunk senkit, aki segítségünkre szorult… És mindig csak arra gondolunk: mi jó a Nőszövetségnek? Mivel erősíthetjük? Mivel használhatunk neki? És tudnunk kell önmagunkról teljesen megfeledkezni a »kis én«-ről – a nagy »Célért«. Mert van-e nagyobb, szentebb cél, mint egyházunkat és ezen keresztül országunkat hűséggel és becsületesen szolgálni? Nekünk nem szabad és nem lehet ellankadnunk. Acélos akarattal és erős hittel, sok türelemmel és kifogyhatatlan szeretettel mindig többet és többet kell tennünk a gyermekekért, öregekért, szegényekért és betegekért. Minél nehezebbek az idők, annál inkább.” Szavai, melyek a nőszövetségi székfoglalójában hangzottak el, máig is visszhangoznak: „Kell érezzük, hogy egymáshoz tartozunk! Egyet hiszünk! Egyet akarunk! Köztünk nem számítanak a külsőségek! Származás, vagyon! Nem kérdezzük, hogy palotából vagy kunyhóból jött-e valaki? A Nőszövetségben csak az a fontos, hogy milyen lelkülettel, mennyit dolgozik. Elsők nálunk azok, akik könyörületesek, önzetlenek. Tudnak áldozatokat hozni. És tudnak igazán szeretni. Ebben a szellemben akarunk… dolgozni! Jelszavunk legyen: „Hit. Akarat. Szeretet.”
A rendkívüli akaraterővel rendelkező asszonyt sem a trianoni döntés, sem a világháborúk, sem a kommunizmus jog- és vagyonfosztása nem törte meg, élete utolsó éveiben is a diakonisszákkal karöltve folytatta jótékonykodását. Otthona, a korábban a társadalmi élet középpontját jelentő nemesi fészek a diakonisszák menedéke lett. Amikor 1948-ban meghalt, ingó és ingatlan javait a diakonissza rendre hagyta. A Házsongárdi temetőbe, a diakonissza sírkertbe a Bánffy Kripta közelébe temették el. Hagyatéka a kolozsvári Református Gyűjtőlevéltárban található.
Emlékét a Carola Egyesület tevékenyen őrzi. Házsongárdi sírkertje felújításával indította, majd a Kendőzetlen Feljegyzések Kolozsvárról című kötettel, illetve az életpályáját bemutató Nélküle fű sem nőtt elnevezésű kiállítással folytatta. A bárónő sorsa a boldog békeidőktől az erdélyi történelem viharos korszakán keresztül vezetett, és A maga természete szerint szabadon című dokumentumfilmben is nyomon követhető.
Szebeni Zsuzsanna
