(részlet)
Sötét van a szobában, csak a gyertyák lángolnak a tortán, tizenhárom gyertya. De nem fújja el őket senki. A vendégek mind Olivért nézik, Olivér pedig a tortát.
– Hajrá, kisfiam! – biztatja az anyukája.
A fiú összeszorítja a száját.
– Ha az apád tüdejét örökölted – suttogja az apja –, akkor egyszerre elfújod az összeset!
– Fújjad már, mert éhen halok! – sipítja a nővére.
De Olivér nem fúj. A vendégeket bámulja. Alig férnek el a szobában, arcukon táncol a sárga gyertyafény. (…)
A vendégek tömik magukba a csokitortát, csak Olivér nem eszik egy falatot se. A fekete folyosóra gondol, meg a nyöszörgésre, és összekoccan a térde. Mire az ajándékosztás következik, már megnyugszik, és mindenkire mosolyog. Az első ajándékot a nővérétől kapja.
– Vízhatlan könyv, a kádban is tudod olvasni – mondja a nővére. – Egy óriási szerelemről szól, ami háromszáz évig tart. Nagyon édi sztori!
Olivér nem szereti a romantikus könyveket, mert kiütések nőnek tőle a hasán, de azért megköszöni. A következő ajándék egy túlélőkés, ezt a nagyapja adja neki, akinek cápafog lóg a nyakában, és terepszínű ruhát hord.
– Ez a Rambo 5., kisunokám, ez még szuperebb, mint a 4-es széria. Van benne beépített zseblámpa is. Meg foszforeszkáló iránytű, nézd csak! – Nagyapa Olivérre kacsint. – Dzsungelharcban kiváló.
Aztán az anyukája lép Olivér elé, és három inget nyom a kezébe.
– Tudom, hogy a kéket utálod, de szerintem remekül áll neked. A piros meg a zöld lehet, hogy kicsi, majd legfeljebb nem veszel alá
trikót.
Olivér próbál mosolyogni, és abban reménykedik, hogy az apukájától végre megkapja a focilabdát, amit úgy szeretne. A valódi bőr focilabdát!
– A sakk az indiai bölcsek játéka – mondja az apja, és akkor Olivér már sejti, hogy nem focit kap. (…)
Olivér ledobja az ajándékokat a fotelba, az ajtóhoz lép, és óvatosan kinyitja. Most már nincs mögötte fekete folyosó, csak a kert és az udvar, megint olyan unalmas és hétköznapi minden, akár egy másik napon. (…)
Akkor meglátja a nagy cseresznyefát a kert közepén.
Olivér zsebre vágja a füzetet, a foga közé veszi a papírrepülőket, és ügyesen mászni kezd. Hamar felér majdnem a legmagasabb ágig. Olyan nyugalom van odafenn, hogy Olivér elmosolyodik. Először ezen a napon. De ahogy lefelé pillant, hasonlót érez, mint amikor a fekete folyosóról a nyöszörgést hallotta: szívja magába a mélység. Ettől megijed, és inkább felfelé néz, az égbe. Jó volna felmászni a legeslegfelső ágra, onnan lehetne igazán messze hajítani a repülőket!
Így is lesz: Olivér fürgén felkapaszkodik a fa legtetejére, és körülnéz. Elakad a lélegzete a boldogságtól. És akkor meglát valami olyat, amitől eltátja a száját, és kiesnek belőle a papírrepülők. Szépen szállnak, mintha motorjuk volna. De Olivér nem figyel rájuk. Inkább előredől, hogy jobban lásson. És akkor megtántorodik, előre-hátra billeg, aztán csak annyit mond:
– Ajjaj!
(Forrás – Dóka Péter: A kék hajú lány.Móra, 2013.)
A SepsiBookon május 26-án 12 órától és 27-én 13 órától találkozhattok a szerzővel.
