Bár a mindennapitól eltérő, faltól falig kiszélesített játékteret alakítottak ki a Tamási Áron Színház nagytermében és a fémállványra szerelt díszletelemek, reflektorok is egészen újszerű hangulatokat teremtettek a színpadon, a főszereplő előadás-indító koreográfiája és a zene is ismerősnek hatott a sepsiszentgyörgyi közönség számára. Lehet kedvelni vagy elutasítani Bocsárdi stílusát, de annyira jellegzetes kézjegy ez, mely pillanatokon belül felismerhető, bármilyen színházban is rendez. Kíváncsian figyeltük, hogy a kolozsvári társulat mennyire mozog majd otthonosan ebben a világban...

Csakhamar kiderült, hogy nagyon is. Mindenekelőtt a főszereplő Viola Gábor játéka említendő itt, aki minden bizonnyal a legjobb magyar színészek közé tartozik, akinek már a puszta jelenléte megtölti életerővel a lecsupaszított, hatalmas játékteret. Izgalmas volt figyelni, hogy milyen hihetetlen energiák mozgatják az alakítását, néha annyira elsöprő erejűek az indulatai, hogy alig bírja követni azokat szavakkal. A többiek ugyancsak remekelnek, az ő megnyilvánulásaik tükrében válik egyre pontosabbá, árnyaltabbá a főhős figurája az igazságérzet és anyagi érdekek, a változtatási vágy és a város elöljáróival szembeni tehetetlenség útvesztői között. Bács Miklós, Györgyjakab Enikő, Dimény Áron, Bíró József és a többi színész is lenyűgözött, lélegzetvisszafojtva figyeltük a játékot, ismét megállapítva magunkban, hogy valójában mégiscsak a színészi munkán dől el egy előadás minősége, minden más csak ráadás.

Hátul teljes szélességében zsinórfüggöny határolta be a színpadot, melyet súrolófénnyel világítottak meg, így semmi sem látszott a háttérben zajló előkészületekből, és pillanatok alatt beléptek-kiléptek a játéktérből a szereplők, a megoldás segített felpörgetni az eseményeket, ami rendkívül fontos a regény rengeteg jelenetének életre keltése szempontjából. A regény színpadi adaptá­ciója nagyszerűen sikerült, a leíró részeket többnyire monológokba foglalták, de sehol nem éreztük nehézkesnek, mesterkéltnek a szöveget.

A fontos pozícióba jutott kisember mámoros örömtáncával indul a produkció, és hasonlóan fölényes-diadalmas táncával ér véget, hisz végső tettével bebizonyította: csak látszólag győzték le, végül mégis megmaradt az erkölcs, becsületesség oldalán. A történet az 1930-as években játszódik, és Magyarországnak a rendi társadalomban való megrekedését szemlélteti, ahol a korrupció és nepotizmus, a hatalmi elit visszaélései, a pénzmosó ügyletek áttekinthetetlen mocsarában egyre mélyebbre süllyed a főszereplő. A politikai elit piszkos játszmáiban kudarcra ítéltetik, idealizmusnak tűnik minden változtatási törekvés. Tökéletesen átéreztük az elkeseredett küzdelmet, mely az igazságérzet és a pénz csábítása között dúl az ember lelkében, ahogy a hatalmasok érvelése elnyomja a jó szándékot, ahogy a kiszolgáltatottság lassan behálózza, megfojtja a legnemesebb érzéseket is. Mi történik, ha az érdekeink ellentmondanak a tisztességnek? Hogyan válik relatívvá a hit és az igazság? Hogyan próbálja elaltatni az ember a lelkiismeretét ha érzi, hogy képtelen kiszakadni annak a közösségnek a befolyása alól, ahová a munkája, életkörülményei miatt tartozik vagy amelynek anyagi szempontból alárendelt? Hogyan tudunk hűek maradni az elveinkhez, amikor ismerőseinkről, barátainkról kiderül, hogy más nézeteket vallanak, mint mi? Fel tudjuk-e vállalni a konfrontációt, ha a pozíciónk, megélhetésünk forog kockán? Manapság, amikor egymástól egészen elhatárolódó érdekcsoportok formálódnak a közösségi médiákon, amikor minden téma táborokra szakít, és nincs középút... A koronavírus, az orosz-ukrán konfliktus, az európai gazdasági válság, a magyarországi hatalmi viszonyok, a Böjte Csaba szerzetes körül kirobbant vita stb. újra és újra két pártra szakít, és lehetetlen elkerülni, hogy valamelyikbe besoroljanak.

Egyszerű díszlet, fémszerkezetű átlátszó bútorok, a vidékiséget megidéző zöld jelmezek különböző árnyalatainak széles skálája. Visszafogottság és jó ízlés, mely mindenestől a színészekre mutat. Szavaikra, mozdulataikra, mimikájukra. Rejtőzködő igazságaikra.