Vagy elkötelezi valami – nyilván, az írás – mellett. Botházi Marival (nem kell vele bensőséges viszonyban lenni, csupán olvasni szövegeit, és akkor már – még ha egyetemi tanár is – nem Mária, hanem Mari, mert így követeli meg ő maga írásbelisége révén), szóval, Botházi Marival is ez történt, bár csak későn „robbant be” az erdélyi magyar irodalomba, hiszen az újságírás felől közelítette meg ezt a bevehetetlennek tűnő bástyát, márpedig a taposómalom nem kedvez a szabad alkotásnak – de végül sikerült neki.

Sajátos hangjával, sajátos témái­val belopta magát az Erdélyben magyar nyelven olvasók szűk táborának szívébe, és azért „csak” oda, mert amit és ahogyan ír, azt valóban csak az „erdmagyar humánértelmiségi” (copyright Botházi Mari) érti, értheti meg. Mert rólunk ír, kegyetlen őszinteséggel, ugyanakkor fensőbbséges derűvel (lásd: sírva vigadunk), a külső megfigyelő szemével, de a történések személyes átélésének tapasztalatával is.

Mindez így, ebben a formában nem hangzott el a SepsiBook első napjának délutánján, de Kovács-Bíró Blanka újságíró faggatására választ kaphatott a közönség arra, hogyan „működik” Botházi Mari: olyképp, mint a karikaturista, megfigyel, felnagyít, általánosít, görbe tükröt állít, majd telitalál. Hogy hogyan sikerül ez neki? Én is közülünk való vagyok – adta meg a világ legegyszerűbb, mindennek az alfáját és ómegáját jelentő választ.