A jelenlegi koszovói helyzet kapcsán azt látjuk, hogy sajnos, a Nyugat semmit sem tanult a korábbi jugoszláv tragédiákból, és továbbra is olyan megoldásokat erőltet a térség lakóira, melyek azok számára elfogadhatatlanok, ezzel állandósítva a modern kori Balkán egyik tűzfészkét.
Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Kelet-Európában és a Balkánon tulajdonképpen soha nem a helyzet változik, hanem a szerepek cserélődnek fel. A tegnap elnyomottjai a ma elnyomói és fordítva. Egy-egy lázadás vagy háború a Balkánon soha nem azt eredményezi, hogy valamiféle megbékélés jön létre, hanem azt, hogy egy időre tűzszünet áll be, és a felszín alatt továbbra is forronganak a megoldatlan kérdésekből származó indulatok.
A Koszovóban kitört erőszakról dióhéjban azt kell tudni, hogy a tartomány északi részét kilencvenszázalékos szerb többség lakja. Ez a szerb lakosság az áldozata annak a szerb politikának, mely nem ismerte el Koszovó létét ezen szerb területekért cserébe. A szerbek is anno abba a hibába estek, mint most az ukrán vezetés: a földet akarják, de a népet nem. A szerbek nemzeti bölcsőjüknek tartják Koszovót, ám ezzel a nemzeti mítosszal szemben a valóság az, hogy a déli szlávok maguk is északról, a Balti térségből érkeztek, egy akkor fehér horvátoknak nevezett népesség tagjaként, és rátelepedtek a Balkánon időtlen idők óta élő illír és elkeltásodott pannon törzsekre – ezen illír törzsek egyike volt az albán. Tehát Koszovó kérdésében a történelmi jog csak több kérdést vet fel, mint megoldást, ezért ez a narratíva több szempontból teljesen érdektelen.
Ugyanakkor a béke érdekében hihetetlenül fontos lenne, hogy az albánok a szerbek lakta területekről lemondjanak, ám ezt most már nem hajlandók megtenni – erre utaltam akkor, amikor azt állítottam, a tegnap bántalmazottjai a ma bántalmazói Koszovóban is. Ezért nagyon fontos, hogy a vélt vagy valós történelmi jogot félretéve a szerbek olyan békét s alkut kössenek, mely során nem Koszovóra tartanak továbbra is igényt, hanem az ott élő szerb kisebbségnek kellene reális önrendelkezési jogokat kiharcolniuk.
A jelenlegi helyzet lényegében a szerbek politikai ellenállásából robbant ki, ugyanis a Koszovóban élő szerbeknek elegük lett a tarthatatlan helyzetükből és a koszovói albán kormány erőszakos nyomulásából. Amikor a szerb helyi hatóságok látványosan lemondtak, és ezért választásokat szerveztek, a helyi szerb lakosság teljességgel bojkottálta azt, így mutatva ki azt, hogy nem hajlandók egy olyan igazságtalan rendszert a szavazatukkal legitimálni, mint amilyen a koszovói kormányzat. Ez a bojkott azt eredményezte, hogy a választásokon az albánok képviselői nyertek 3,4 százalékos részvétel mellett. Az erőszak annak kapcsán tört ki, hogy a „megválasztott” albán polgármesterek, szám szerint hárman, elindultak átvenni a hivatalukat, csakhogy feldühödött szerbek tömegeivel találták szemben magukat.
Milyen következtetéseket tudunk levonni mindebből? Elsősorban azt, hogy Nyugaton még mindig nem értik, hogy nem lehet tetszés szerint ránézésre húzogatni a határokat ide-oda a térképen, mert azzal csak súlyosbodik egy amúgy is rossz helyzet. Nem lehet kívülről ennyire belenyúlni a közösségek életébe és nem lehet egy másik kontinensről társadalmi igazságot sem osztani, sem nyújtani, egyszerűen mert újabb problémákat kreál, hiszen a helyi társadalmak másfajta mércével mérnek. Addig, ameddig a határokat Kelet-Európában és a Balkánon felelőtlenül, az etnikai törésvonalak semmibevételével húzogatják, nem lesz tartós béke. Addig csak annyi változik, hogy aki tegnap üldözött volt, az ma az üldöző.
Ugyanakkor a koszovói helyzet egy, a nemzetközi jogon alapuló rendszer visszásságát is felfedi, nem mellesleg egy olyan pillanatban, amikor egy állam semmibe veszi ezt a jogot, Koszovóhoz hasonló körülményekre hivatkozva. Ez a helyzet jelenleg kimondottan kínos a Nyugatnak, mely Koszovó kérdését megoldottnak tekinti, hiszen élénk emlékeztető arra, hogy a Nyugatnak a nemzeti kisebbségekkel szemben alkalmazott teljesen téves ideológiájából származó nem kielégítő megoldásai egyszerűen nem működnek, még akkor sem, ha úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Amennyiben a Nyugat tényleg érdekelt abban, hogy a Balkánon béke legyen, valós mediátorként kellene fellépniük, nem pedig az egyik oldal elfogult védőiként, mert most sajnos ez a bevett gyakorlat. És ez nemcsak a Balkánra vonatkozik, hanem az egész világra, úgy általában.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)
