Lélek, lélek, de miből élek? – tartja egy régi mondás, amely arra utal, hogy az élet legfontosabb feltétele a táplálkozás. Ehhez pedig élelmiszerre van szükség, amit meg kell termelni, elő kell állítani. Ebben a folyamatban nem lehet sem tüntetni, sem sztrájkolni: mindennap, de olykor éjjel is végezni kell a tevékenységet a természet által adottak kiegészítésére.
Nem akarok párhuzamot vonni az oktatás és a mezőgazdaság között, szerintem mind a kettő igen fontos. A természeti adottságokat az embernek hasznosítania kell, vagyis értelemre, okosságra, bátorságra, szorgalomra van szüksége, amit manapság az iskola, a nevelés, tanítás, kellő felkészülés és műveltség tud biztosítani. Ezért talán egyformán kellene értékelni ezt a két tevékenységet, és a hivatást a kötelességtudással kellene párosítani. A tanügy hivatása a tudás biztosítása, a mezőgazdaságé az élelem előállítása, amihez felkészült szakemberek kellenek. Sajnos azonban, a tanügyi alkalmazottak az utcára vitték a tanítást, a szabad ég alá, ahol a mezőgazdászok (mérnökök, technikusok, gépészek, földművesek, állattartók) dolgoznak, ha esik, ha fúj.
Szentivánlaborfalva határát valamikor – a kollektivizálás előtt és a felbomlása után is néhány évig – legalább 1500 kis parcella tarkította, most azonban nincs több 150 nagyobb táblánál: a gépesítésnek és a technológia fejlődésének köszönhetően ma már csak 5–10 hektáros közepes, illetve 10–50 hektáros nagyobb parcellák sorakoznak egymás mellett. Ahol létezik föld alatti vagy föld feletti öntözőberendezés, ott az Olt vize segít, ha nincsenek esők, de némi csapadék még elkelne, habár az idén hála Istennek igen szép és gazdag termés ígérkezik (eddig).
A búza már kalászba szökött, és úgy hullámzik, mint a tenger, az olajrepce pedig szemet-szívet gyönyörködtető virágzása után őserdőszerű, magas növéssel és gazdag hüvelyekkel díszlik. Az utóbbi időben egyre nagyobb teret hódított a hagyma, van még árpa (sörbe való) és más takarmánynövény is bőven. A burgonya-, kukorica- és napraforgótáblák szép egyenes soraikkal kelletik magukat; a napraforgó csak később virágzik, de mintegy átveszi a stafétát, hogy mindig szép legyen az életadó föld azok számára, akik szeretik és értékelik ezt a szépséget. Örvendetes, hogy egyre többen vannak, a fiatalok között is növekszik a mezőgazdászok száma: falunkban is több agrármérnök, mezőgazdasági technikus és gazda él a földből, miközben az idősebbek már csak távolról figyelik őket, nosztalgiázva.
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
