Márton Lóránt László színművész Csíkszeredában született, Brassóban nőtt fel, 1998-ban végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, ahol zenészként is felhívta magára a figyelmet. Egyetem után a sepsiszentgyörgyi színházhoz szerződött, ahol 2014-ig folyamatosan játszott, fontos zenei produkciókban is fellépett, majd néhány évig különböző vállalkozásokat vezetett. A múlt évad közepétől újra tagja a Tamási Áron Színház társulatának.
– Miért lettél színész?
– Valójában nincs erről semmi jó történetem. Édesapám fogtechnikus volt, és szerette volna, hogy közösen dolgozzunk, de én inkább a színészetet választottam. A líceumban alakítottunk egy színjátszó csoportot a társaimmal, és színre vittük a Godot-ra várva című Beckett-darabot, amelyet egy fesztiválon is előadtunk. Meglehetősen bohém fickó voltam, ezért imponált nekem ez az életforma. Nem voltak színészek a családomban, és diákkoromban csupán két színházi előadást láttam, melyek közül az egyik azért volt emlékezetes számomra, mert megengedtem egy idegen lánynak, hogy a lábamra üljön, amely egy idő után annyira elzsibbadt, hogy nem is tudtam már figyelni az előadásra...
– Édesapád hogyan fogadta a döntésedet?
– Nem akadályozott, sőt, egy ismerős által felvette a kapcsolatot Gazda Zoltán színésszel, és megkérte, hogy tartson nekem felkészítő órákat a felvételi előtt. Gazda Zoli szerint változó volt a teljesítményem, néha jó voltam, máskor „halványka”. De ez nem tántorított el a felvételitől, és egyből fel is vettek, pedig húsznál is többen voltunk egy helyre. Antal Ildikó, Csatlós Lóránt, Márton Gyöngyi, Mihály Csaba, Nagy Csongor, Nagy Dorottya és Tompa Klári voltak az évfolyamtársaim. Nagyon szerettem az egyetemet, hatalmas alkotói szabadságot adott, gyakran éjszaka is bent voltunk, dolgoztunk a jeleneteken. Álmodoztunk, meg akartuk váltani a világot, miközben persze rengeteget buliztunk is.
– Készült ott egy nagyszerű zenés előadásotok is…
– 1996-ban jelent meg Kovács András Ferenc (KAF) tollából a Jack Cole daloskönyve, abból zenésítettünk meg néhány verset Nagy Csongor évfolyamtársammal és Fazakas Ernővel, aki egy évvel alattunk járt az egyetemen. Emlékszem, volt egy fesztivál a várban, talán városnapok, ahol kiültünk kalapozni a saját dalainkkal, és majdnem egy láda bort tudtunk vásárolni az összegyűjtött pénzből. Egy megzenésített KAF-verset is előadtunk, amelynek akkora sikere volt, hogy amikor pár nappal azután Zalaegerszegre indultunk vendégszerepelni az egyetemmel, a gitárjainkat is magunkkal vittük, és ott újra összejött egy kis koncert. A nyári vakáció után megismerkedtünk egy Kanadában élő fickóval, aki azt mondta, elintézi nekünk, hogy Kanadában is zenéljünk. Ezért további verseket is feldolgoztunk, elkészítettünk egy egész estés műsort a Jack Cole dalaiból. Végül a kanadai turné nem jött össze, de 1997 decemberében bemutattuk az előadást a marosvásárhelyi Art Galériában, és nagy sikert arattunk. Később rengeteget turnéztunk ezzel a műsorral mindenfelé az országban, Sepsiszentgyörgyön is többször felléptünk. 2002-ben még Prágába is elvitt bennünket KAF, a Prague Writers’ Fesztiválra...
– Hogyan kerültél a sepsiszentgyörgyi színházhoz?
– Feltétlenül ide akartam jönni, más színházhoz nem mentem volna. Kevés igazán jó előadást láttam az egyetem alatt, de a szentgyörgyiek nagyon tetszettek. Bocsárdi Lacival és Nemes Leventével is beszéltem, mondtam nekik, hogy ide szeretnék szerződni, és ha ez nem lehetséges, más munkát keresek magamnak. Tényleg így éreztem. Mázlim volt, felvettek.
– Milyen volt itt kezdő színésznek lenni?
– Kisebb szerepeket kaptam, de ez nem zavart. Szeleburdi voltam, nemcsak a színház érdekelt, hanem a zenélés és más társaságok is, az üzleti élet is. Emlékszem, a legelején egyszer buliztunk a társulattal, és feltűnt, hogy egyébről sem beszélnek a kollégák, mint a színházról. Ez annyira zavart, hogy szóvá is tettem, ami miatt talán lenéztek, de én mindig úgy gondoltam, hogy nem tesz jót az embernek, ha szakbarbárként éli az életét. Szerintem például a család is ugyanolyan fontos, enélkül felbomlik a lelki egyensúlyunk.
– Azért mégis sokat játszottál, a kétezres évek elején valamennyi szentgyörgyi előadásban szerepet kaptál...
– Nem panaszkodhatok. Sokat játszottam, sokat turnéztunk, jó előadásaink születtek. Örültem, hogy része lehetek ennek a csapatnak. Olyan 2007-ig minden rendben volt.
– Meg is nősültél...
– Igen. Tizenkettedikes korunktól együtt vagyunk a feleségemmel, ő is Brassóban nőtt fel, de Sepsiszentgyörgyön született. Pár évre rá, hogy ide szerződtem, megnősültem, hamarosan megszületett a lányom, majd a fiam is.
– Az egészségügyi problémáid mikor jelentkeztek?
– Olyan 2013 környékén rengeteget dolgoztam, otthon házfelújítással kínlódtam, és egyre jobban fájt a hátam. Mint kiderült, gerincsérvem lett. 2014 januárjában két hónapig kezeltek Magyarországon, de nem tudtak érdemben segíteni. Májusban, három nappal azelőtt, hogy Gyulára utaztunk volna a Bánk bánnal, már olyan fájdalmaim voltak, hogy morfiumos kezelésre szorultam. Végül megműtöttek, de egy másik csigolyánál is sérvem volt, ezért egy év betegszabadságra és valódi pihenésre kényszerültem. Egy év alatt nem gyógyultam meg, ezért egy év fizetetlen szabadságot is kértem.
– Gondolom, kényszerből vágtál bele a vállalkozásokba...
– Pontosan. Kénytelen voltam keresni magamnak valamilyen könnyű munkát. Először gyógyszeripari szolgáltatást végeztem, betegtájékoztatókat hajtogattunk, géppel. Később megkeresett egy nagyon tehetős bukaresti barátom, hogy elhunyt az édesapja, és tovább kellene vinnie egy csomó vállalkozást. Egy pisztrángászat vezetését ajánlotta fel. Óriási farmon felügyeltem az aktivitást, és két szakember segítségével nagyon sikeres projektté alakítottuk ezt a pisztrángászatot. De közben rengeteg belső konfliktus volt, s én egyre jobban kívánkoztam vissza a színházhoz. 2018 decemberében az egyik munkás megdöglesztett körülbelül nyolc tonna pisztrángot, engem pedig megtettek gondnoknak, ezzel minden további felelősséget a nyakamba varrva, ráadásul egy ötéves uniós pályázat végső elszámolási fázisában. Már csak hétvégenként jártam haza, és a végén odáig jutottam, hogy álmomban is ordítoztam, hogy edényeket kell hozni, mert elpusztulnak a halak... Akkor beadtam a felmondásomat, és mondtam Bocsárdinak, hogy szeretnék visszajönni a színházhoz. Egy ideig még nem tudott alkalmazni, ezért szabadúszó színészként dolgoztam, épp a járványidőszakban. 2021 decemberétől lettem újra tagja a sepsiszentgyörgyi társulatnak.
– Nem bánod, hogy ekkora kitérőket tettél?
– Tulajdonképpen nem. Túl nagy zavar volt a fejemben, túl sok mindent akartam, és ez az időszak segített tudatosítani, hogy mivel is szeretnék igazán foglalkozni. Ezenkívül más jó oldala is volt. A gyógyszerbiznisz alatt például elég szabad voltam, és a gyermekeim is akkorák voltak, hogy igényelték a társaságomat. Rengeteg időt töltöttünk együtt, a fiamat támogattam a sport terén, edzőket hozattam, edzőtáborokat szerveztem... A színházban alkotói periódusok vannak, időnként új helyzetbe kerül az ember, az üzleti világban azonban nem volt túl sok új kihívás. Ha valami működött, azt kellett csinálni. Néha nagyon untam.
– Milyen most újra a színpadon állni?
– Én úgy örvendek neki, mint egy gyermek. Van olyan, hogy héttől próbálunk, de már fél hatkor bent vagyok, és várom a kollégákat. Figyelem a fiatalokat, csüngök rajtuk, próbálok ellesni tőlük ezt-azt. Néha már ciki ez, hisz nemsokára ötvenéves vagyok...
– A zenei pályafutásod hogyan alakult tovább?
– Valamikor 2010–2011 környékén Sepsiszentgyörgyön is készítettünk egy Jack Cole-műsort a helyi zenészbarátaimmal, ezúttal blueszenében dolgozva fel Kovács András Ferenc verseit. A zenekar neve az volt, hogy Próba után Lacikánál borozunk (P.U.L.B.), az előadás címe pedig, hogy Képeslap a semmiből. Az összekötő szövegeket Klárik Attila írta, aki az illyefalvi LAM Alapítvány igazgatója, de filológus végzettségű, és a szabad idejében mindenfélét ír. Mivel ő a szomszédom, a járványidőszak bezártságában készítettünk egy újabb zenés műsort Hőlégballon címmel, melyet decemberben mutattunk be. Én zenésítettem meg a szövegeit, és Gáspár Álmos hangszerelte a dalokat. Ezúttal a gypsy jazz, indie pop, indie rock zenei irányokban kalandoztunk.
– És a Tesztoszteron Zenei Alakulat?
– Az egy másik nagy hobbi, ott közismert dalokat dolgoztunk fel a színészkollégákkal. 2013 színházi világnapján léptünk fel először, és utána több koncertünk is volt Nagy Alfréd haláláig, aki a zenekar alapítója és gitárosa volt... Imádok zenélni, ennél nagyobb kikapcsolódás, ennél nagyobb öröm talán nincs is számomra. Jól kiegészíti ez a színészi munkámat.
– Elégedett vagy az életeddel?
– Elégedett vagyok, bár a jövő nem túl biztató. Ma sem szabad hét kilónál nagyobbat emelnem, lassan kirepülnek a gyermekeim, és egyre borzasztóbb világban élünk, ahol csupa negatív inger ér: covid, háború, a világ politikai és gazdasági rendszereinek válsága... Nem is akarok belegondolni, hogy mi lesz tíz-húsz év múlva. Nemes Levente kollégám szerint áldott állapot színésznek lenni ebben a világban. Egyetértek vele, és igyekszem megélni minden örömét ennek a kiváltságos helyzetnek.
