Szüleim és a világ megbotránkoztatására születtem. Játék baba méretemmel, mindössze 41 centiméteremmel, 2,6 kilós súlyommal és teljesen összegabalyodott lábakkal láttam meg a napvilágot Baróton, egy kisvárosi kórházban. Sírni viszont már akkor is tudtam.

Térd- és forgófejlődési rendellenességgel születtem, amelyet néhány napos koromtól kezdődően komolyan kezeltek. Heti három-négy alkalommal erőszakolták a pár napos lábaimat gipszkeretbe, hogy a csontjaim fejlődését helyes irányba tereljék. Én meg harcos kis amazonként szinte mindig megpróbáltam kiszabadulni a gipszből, ami csak a procedúra újrakezdéséhez vezetett. Néha lerúgtam, néha kimásztam belőle, és mindvégig torkom szakadtából üvöltöttem, hiszen kegyetlenül fájdalmas kezelésben részesültem. Aztán pár hónap múlva diagnosztizálták nálam az akondropláziát is, ami törpenövést jelent. Amint az immunrendszerem kissé megerősödött, sorozatos műtétek következtek, egészen iskoláskoromig.

Az első néhány, műtétileg és fizikai fájdalmak szempontjából talán legmegterhelőbb évre szerencsére nem emlékezhetek. Ekkor még kisbaba voltam. Ezekben az időkben minden teher, minden döntés és minden kín elszenvedése főként a szüleimre hárult. Ők hordoztak kórházba, ők szorították le csöppnyi lábacskáimat a gipszelőasztalra, hogy még véletlenül se mozduljanak el gipszelés közben, és ők próbálták mindeközben nevelni a négy évvel idősebb testvéremet is.

A fájdalom a gyerekkorom szerves része volt. Azzal keltem és azzal feküdtem. Nem tudtam, és mai napig nem tudom, milyen fájdalom nélkül élni. Ugyanakkor azt sem tudom, milyen úgy lépni, hogy ne kelljen határozottan figyelmet fordítanom az egyensúlyomra, a tartásomra és minden lépésemre. A szaladás fogalma meg végképp ismeretlen számomra. Ugyanúgy, ahogy az 1 méter 20 centi fölötti világ is. A magasságom ugyanis nem szándékozott a fölé menni.

Szakértők, orvosok és még szüleim szerint is kisebb csoda, hogy lábra tudok állni. Abban az állapotban, ahogy megszülettem, soha nem lettem volna képes arra, hogy a mostanihoz hasonló, járás címszó alatti, helyváltoztatáshoz szükséges mozgásformát kivitelezzek. Ennek a kiképzésnek viszont hatalmas ára volt.

Az árat meg én fizettem. Részletekben…
*
Annak ellenére, hogy minden szokványos volt, nem éreztem magam biztonságban. Lehet, hogy az új altatóorvos miatt, de nem voltam jól. Még a műtői reflektorfény is zavart. Szúrta a szemem mind az öt égő több millió LED-je, pedig már akkor is szerettem az erős fényt, a reflektorfényt. Aztán már nem volt több időm gondolkodni. Elaludtam. Még homályosan emlékszem egy hatalmas szúrásra a derekamban, de nem tudtam, hogy álmodom, vagy tényleg igaz.

Hét és fél órát töltöttem a műtőben. Életem leghosszabb műtéte volt. Fél kilenctől négy óráig. Édesanyám mindvégig az ajtó előtt kuporgott egy keskeny kis fapadon imádkozva, hogy minden gördülékenyen és problémamentesen menjen. De nem így lett. Műtét közben túl sok vért veszítettem.
*
Sokáig utáltam a tükröket. Felesleges kacatok az életemben, amelyek elől nem tudtam elrejtőzni. Utáltam, mert mindig az igazságot mutatták. Az ember azt lát meg, amit akar, de a tükör mindig azt mutatja, ami van. És a tükör, amelybe én belenéztem, az mind, egytől egyig, a kegyetlen igazságot mutatta: azt, hogy ki vagyok én, és hogyan láttak engem az emberek… Ez az, amiről én sokkal szívesebben elfelejtkeztem volna, de ezek a hülye tükrök nem engedték nekem.

Hogy miért is irtóztam a tükröktől? Talán mert folyamatosan szembesítettek azzal a ténnyel, hogy szörnyszülöttként kell élnem. Ezt a tükörben látott szörnyszülöttet okoltam, amiért nem akart mindenki a barátom lenni, amiért páran kerültek azok közül, akikről akkor azt hittem, hogy fontosak számomra.

Igen, nagyon erős testképzavarom volt. Igen, a bennem élő szörny tette ezt velem. A bennem élő szörny nem engedte, hogy meglássam magamban a szépet, az értékelendőt.

Én mindig megértettem azokat az embereket, akik inkább megtartották a tisztességes pár lépés távolságot, mindig is értettem, hogy nem mindenki tudja feldolgozni ezt a helyzetet, viszont abban az időben ez nagyon idegesített. Ismét oda akartam tartozni, ahová nem kellettem, azok társasága vonzott, akik nem tudták volna megfelelőképpen kezelni a közelségemet.

Előre nem értettem, hogy mi okozza ezt a távolságtartást a részükről, aztán szembementem egy tükörrel. A tükör meg azt mutatta, amit a bennem élő szörny látni engedett. Minden ilyen „szembenézés” csak fokozta a testem iránti gyűlöletet. Sokszor annyira előtört belőlem ez a gyűlölet, hogy öltözködés közben csak néztem magam, végignéztem a heggel borított lábaimon, végigsimítottam a bordáimon, hogy érezzem a nyomoromat. Fájt. Minden érintés fájt, és minden árnyékban Quasimodót láttam a testembe bújva. Folyamatosan azt kiabálta minden árnyékom, minden idétlen testrészem, hogy ez a test, amely soha nem fog kelleni senkinek. És igaza volt! Nekem sem kellett! Én is csak kaptam, ajándékba.
*
Hogyan is lehet túlélő az ember? Úgy, hogy saját magának megteremti mindazt, amire szüksége van, ami életben tartja, és olyan biztonságos környezetet alakít ki saját magának, amelyben nyugodtan hajthatja álomra a fejét.

Hogy hol állok én ettől a „biztonságtól”? Talán én sem tudom. És talán csak egyetlenegy biztonság van: és az az Isten. Ez a biztonság nekem elég volt ahhoz, hogy meglegyen mindenem. A hitem segített önmagamra találnom, és az segít a mai napig a megmaradásban is.
*
Ma már túlélő vagyok. Az elnyomás, a megítélés és a fájdalmak túlélője. És rájöttem, hogy mindenkiben ott él a túlélő. Az, hogy az önsajnálat szörnyét tápláljuk magunkban vagy a túlélőt, teljes mértékben rajtunk áll. És ugyanúgy a kulcs is nálunk van. A kalitka kulcsa. A kalitkába zárt végtelené.