Három nappal a Wellenreitertől Lucretiáig című előadásom után értesültem a Székely Nemzeti Múzeum munkatársaitól arról, hogy egy úriember, aki a néhai sepsiszentgyörgyi Sugás Sörház alkalmazottja volt, az előadás híréről utólag értesülve bevitt a Lábas Házba egy Sugás Sörház feliratú korsót és egy poharat a múzeum számára, értékmentés céljából. Kisvártatva beviharzottam az épületbe, hogy megtekintsem az üvegeket és hogy megtudjam, ki volt ez a titokzatos személy, az éppen ebédszünetet tartó muzeológusok pedig látván, hogy a szusz már régen elhagyott az igyekezet miatt, egyből segítségemre siettek és elmondtak minden információt, amire szükségem volt. A szóban forgó személy Sántha Barnabás, a főzde egykori sörmestere volt, akivel még aznap délután leültünk egy kávé mellé, hogy meséljen nekem a Sugás Sörházról.
Beszélgetésünk előtt keveset tudtam a Sugás Sörházról – 1995-ben alakult a sepsiszentgyörgyi Sugás Vendéglő kertjében, kis kapacitású és rövid életű főzde volt, termékeit tudomásom szerint csupán az étteremben és annak teraszán lehetett fogyasztani, csapoltan. Ezekből az alapadatokból kiindulva építette fel Barnabás a történetet a kezdetektől: a cég 1995-ben a sepsiszentgyörgyi székhelyű Eves és a magyarországi Vezérek Kft. együttműködésével létesült. Ketten voltak sörfőző mesterek társával, Teleki Csabával, akivel 1996 tavaszán kiutaztak Budapestre, ahol egy, az Üllői úton elhelyezkedő kézműves sörfőzdében próbálták elsajátítani a folyékony kenyér előállításának művészetét – kevés sikerrel. A tanulás valódi folyamata akkor vette kezdetét, amikor megérkeztek a főzde alkatrészei (tartályok, csőrendszerek, hűtőberendezés), és „az utolsó csavarig” mindent ketten állítottak össze. Ezt követően városunkba érkezett a budapesti Dreher Sörgyár két mestere, akik nem elméleti szinten, hanem gyakorlatban tanították meg a két székelyt a főzés fortélyaira.
Huszadik önálló főzetüket követően a két magyarországi sörmester hat társukkal, illetve a Vezérek Kft. képviselőivel együtt ismét leutaztak Budapestről, hogy levizsgáztassák Barnabásékat, a felmérést követően pedig mindketten olyan professzionális oklevéllel gazdagodtak, melyet világszerte bárhol elismernek. A szakma immár avatott mestereiként 1996 júniusában kezdték meg a főzést.
A termékek előállítása mellett a vállalkozás célja volt továbbá egy úgynevezett „látvány sörfőzde” működtetése: óriási ablakokon át a Sugáskert vendégei követhették a főzési folyamatokat. Kétféle alsó erjesztésű sört készítettek, Pils típusút illetve barnát, melyekhez az alapanyagokat (sima, festő- és karamellmalátát, valamint sima és aromakomlót) Magyarországról szállították, termékeiket 21 napon át érlelték, és kizárólag 50 literes fém hordókba töltötték. A későbbiekben (egy igazgatóváltást követően) az élesztőt a brassói Ciucaș Sörgyártól kezdték vásárolni, mely savanykás ízű volt (szerk. megj.: a kronstadti főzethez kukoricát is használnak, ennek az ellensúlyozásához szükséges a fanyar aroma), ám ez olyan ízű italokat eredményezett, melyek mintha megromlottak volna, holott teljesen frissek voltak. Barnabás elmondása szerint ez volt egyike azon okoknak, melyek a sörház bezárásához vezettek.
A sörfőző berendezést a magyarországi Agrometal cég szolgáltatta, 1000 literes kapacitással rendelkeztek, ám ezt nem tudták sosem elérni, mivel az eladás nem érte el a kellő mennyiséget – holott, korábbi információimmal ellentétben, termékeiket több helyen, például Aldobolyban és a Gyimesekben is forgalmazták. Ugyanakkor ezt a korszakot jellemezte a multinacionális cégek agresszív betörése az ország piacára, velük vetélkedni pedig szinte lehetetlen volt. Mégis, emlékezett vissza Barnabás, sikerült olyan minőségi házi sört előállítaniuk, mely árban is versenybe tudott szállni a multik termékeivel.
Érdekesség, hogy azonos berendezéssel és a Vezérek Kft.-vel a társtulajdonosi szerepben létesült még két sörfőzde az országban: Gyergyócsomafalván 1996-ban a Hajnal Sörház (melynek egyik terméke a Sugás Sör nevet viselte), illetve egy Szatmárnémetiben 1997-ben – ennek a nevére már nem emlékszik Barnabás (holott még el is látogattak ide Teleki Csabával, hogy elvégezzék az első szűrést), illetve nekem sem sikerült a nyomára bukkannom. Visszaemlékezése szerint ezek sem voltak hosszú életűek. Továbbá Magyarországon a Velencei-tó partján és Szarvason is működött egy-egy sörfőzde azonos forgatókönyv alapján.
A sepsiszentgyörgyi vállalkozás vesztének bonyolult, több összetevőből álló folyamata volt. A nehéz piaci helyzet és a nem megfelelő alapanyagok mellett a már említett igazgatóváltás következtében telt be a pohár: a vendéglő és az attól tulajdonjogilag teljes mértékben különálló sörfőzde vezetői közötti vita következtében a termékek ára egyik napról a másikra duplájára nőtt, így a fogyasztók végképp eltávolodtak az ekkor már ízben silány produktumoktól és átpártoltak a sokkal olcsóbb ipari sörökhöz. Ezzel az áremelkedéssel párhuzamosan a két sörmester bére mégsem nőtt – százötvennél is több főzet múltán is a kezdő 400 000 lejes fizetéssel maradtak –, a helyzetet megelégelvén, 1998 végén felmondtak és átszegődtek a St. Georgen Bräuhoz, ahol a korábbi keresetüknek egyből majdnem a tízszeresét kapták.
Barnabás elmesélte, hogy számára ez egy „álommunkahely volt”: szeretett alaposan dolgozni, a mértékegységeket pontosan betartani egy tiszta munkahelyen – egyszóval szívügye volt a sörfőzés a folyamat elejétől a legvégéig. Aztán 1999-ben a St. Georgen Bräutól is távozott, és kereskedelmi ügynökként kezdett el dolgozni, mindeközben otthon, hobbi szinten folytatta a hivatását még egy ideig, annak ellenére, hogy akkoriban nehéz volt komlót találni, főleg télen – ilyenkor citromból készített sört. Manapság pedig kopjafafaragással tölti a mindennapjait, melyet ugyanakkora odaadással és precizitással végez, mint hajdan a sörfőzést.
Váry-Sylvester Péter
