A belvárosi református templom mögött azonban szerényen meghúzódik egy aprócska lakónegyed, ami annyira kicsi, hogy még talán nyolcadnak sem lehet nevezni. Ez az Esthajnalcsillag sétány, ami néhány tömbházat ölel körül, és ide-oda el is ágazik. Kedves szomszédasszonyom évtizedek óta itt lakik, tőle származik a kifejezés: elfelejtett negyed. A tömbházak kopott ruhában, málladozó vakolattal, magukra hagyottan szomorkodnak, a keskeny sétányok maholnap járhatatlanok: abrosznyi lyukak éktelenkednek az útburkolaton. Valakik durva kövekkel betömték őket, de a gépkocsik így is ide-oda döccenve araszolgatnak, a járókelők pedig félrehúzódnak, hogy segítsenek a sofőröknek valahogy kijutni a forgalomba. Esős időben a gyalogost nyakig befröcskölik, például akkor is, amikor templomba igyekszik. Sok a jármű, a járdán is parkolnak, és máshol is, keresztül-kasul, a kukásautó be sem fér a megmaradt keskeny csíkon. De senki sem bünteti a szabálytalankodókat, talán nem is érdekel senkit.

Mivel a beígért segítség elmaradt, néhányan önerőből leszigeteltették a lakásaikat, hogy mentsék a menthetőt. Elismerésül a rendőrség borsos büntetést rótt rájuk, a polgármesteri hivatal pedig elegánsan rábólintott. Fizess, bolond! Valaki, akit zavar a rend és a tisztaság, feljelentést tett. Az lehetett, aki a lépcsőházakat rondítja. Vagy valamelyik cimborája, aki méter magasan hagyta cipőtalpának nyomát a falon. Régen a jó rendőr a talp mérete és mintázata alapján elfogta a tettest, de hát ezek az idők is elmúltak már.

A lépcsőházban már amúgy is minden van: bicikli, hűtőszekrény, ruhaszárító, vasalóállvány – és lehetőleg minden a szomszéd ajtaja előtt. A takarító hölgy keze nyomán csillogó, illatozó lépcsőházban szédületes gyorsasággal jelennek meg a cigarettacsikkek, rágógumik, és van, aki a tökmaghéjat és egyéb ételmaradékokat a negyedik emeletről a földszintig szotyogtatja. Tömbházban élni, alkalmazkodni nem könnyű.  

Mozgalmas időszakon vagyunk túl. Aki nem is oly rég a Szent György Napok megnyitóján, a Verdi-hangverseny alkalmával hallotta polgármesterünk tartalmas beszédét, az büszkeséget érezhetett, hogy a város megtalálta a megfelelő embert, ám ennek a városnak vannak magukra hagyott, elfelejtett, mostoha gyermekei is. Reméljük azonban, hogy valaki illetékes egyszer csak betéved az Esthajnalcsillag utcába, és hóna alá nyúl a búvalbélelt lakóknak, felemelve őket szerencsésebb embertársaikhoz. Türelmetlenül várjuk azt a látogatót, aki kiemel minket a kátyúból, hogy mi is boldogan hozzáidomuljunk a gyönyörű városképhez. De kérem szaporán lépni, míg valaki a nyakát nem töri...

Kerekes Rozália,
Sepsiszentgyörgy