Baróton fürdőzés, Sopronban romok

Az igaz, hogy Gyulai Líviusz 1937. december 2-án született Baróton. Ott rövid hét év alatt felkapott valamit, amire még idős korában is büszke volt. A Barót-patakban szeretett úgy úszni, hogy mikor kis levegőért a fejét kiütötte a vízből, öreg fűzfáknak gyökerei között találja magát. Mert abban van a kihívás! Mint szerelemgyerek, nem sok becsülete volt, meg a Líviusz névvel is meg kellett küzdjön, úgyhogy néha egy-egy puffot ki kellett osszon ahhoz, hogy azt mondják, hogy te a testvérkénk vagy, meg hogy veled jó az élet. Tehát megkövetelte mi a becsület, és később is hasznát vette ennek az ismeretnek!

Édesanyja a román megszállás elől 1944-ben a „szomszédos” Sopronba ment el, a kis Líviuszka pedig a rokonoknál maradt. Negyvenhatban megadta a Jóatya a családegyesítést és Gyulai Líviusz Barótról kiment Sopronba, ahol csodálatos, de lebombázott városkát látott meg. Van egy ritkán emlegetett tulajdonsága a bombarepeszeknek: száz régész meg restaurátor egy-egy éves munkáját másodperc töredéke alatt el tudják végezni. Ebben az időben Sopronnak a román kori rétege hirtelen előjött a bombák segítségével. Ez Gyulai Líviusz képi világába – a maga vallomása szerint – hihetetlenül mélyen beleivódott. Amikor Villon verseit megrajzolta, akkor a román és gótikus Sopront rajzolta meg.

Kilencévesen megint nyakába szakadt a sors, és olyan nevelőapát kapott, aki nemcsak őt ütötte meg, hanem édesanyját is, ami miatt megint előjött belőle a baróti természet, és egy kezébe kerülő deszkadarabbal megigazította nevelőapja fejét. Innen kezdve ki volt zárva este a családi életből, és ott maradt magányosan. Így a gyermekkor valahogy kimaradt az életéből. Ez a magyar képzőművészet leggyermekibb lelki emberéhez az egyik kulcs, ami elvezet az ő ké­peihez.

(…) Elkerül Sopronba, pompás mesterei vannak. Volt egy Ágoston Ernő nevezetű, aki például a romokon tanított rajzolni, csak azért, mert nyomta a szívét. Szóval alkati pedagógus volt, mint nekem Hazug Pista bácsi, aki mikor látta a hiányt az arckifejezésemen, kéretlenül tanított. Jöttek műkedvelők, önjelöltek, félbolondok és téglára rajzoltak, papírra rajzoltak, mindegy, mire. Ágoston Ernő vette észre, hogy ez a legényke hajlamos. Meg is tanította tollal rajzolni. Ceruzával nem engedte, azt mondta, tollal kell. Ceruzával kicsit jobban rányomod, kicsit kevésbé, már teret tudsz rajzolsz. A tollal nem: rátetted, az úgy is olyan lesz. Hanem húzz olyan sűrűségben, hogy az távolság legyen, még sűrűbben, hogy legyen közel. Olyan csodát tanult meg, amire később, végül, mint fundamentumra, fel tudta tenni a hatalmas szakmai tudását.
 

Miként szól a miatyánk?

Olyan emberek közelébe került, mint Kondor Béla, Nagy László, Weöres Sándor. Megadta az Úristen a legjobb társaságot neki, és már korán a legjobb megbízatásai voltak. És amikor nekem is megadta az Isten, hogy szomszédok legyünk, megkértem, hogy a meséimhez is rajzoljon már valamit. Pedig őelőtte úgy gondoltam, mesét megrajzolni bűn. Ha én nem tudok olyant szólni, hogy te azt magad előtt nem látod, akkor befejezem a mesterséget. Helyettem ne rajzoljon senki se! Olyan közel laktunk egymáshoz, hogy három perc bicikliút után már kopogtatni tudtam Gyulai Líviusznál. (Hazafelé mindig csak tolni tudtam a biciklit.) Csodálatos közös munkánk volt jó pár éven át. Ehhez az tartozik hozzá, hogy a grafikusoknak és a könyvillusztrátoroknak a miatyánkja nem pont úgy hangzik, ahogy a kiskátéban áll. Számukra a miatyánk egyik tétele úgy hangzik: az isten őrizzen meg a megrendelőtől! Isten őrizzen! Nincs annál szörnyűbb csapás egy alkalmazott grafikusnak, mint amikor a megrendelő a nyakára jár: figyelj, ezt rajzold meg, de úgy rajzold meg – borzalom! Ők azt várják, add ide a kéziratot, menj haza, higgyél benne – nézz rám! –, alkalmas ember vagyok. Hát én nem tudom, szerepeltem-e a miatyánkjában, s ha igen, miként, de én a nyakára jártam. Annyit hadonásztam a papírja felett, hogy én nem hiszem, más elviselte volna. És ajándékba kaptam egy türelmes, okos embert, aki – menet közben számomra kiderült – mesemondó, talpig mesemondó. Mégpedig nem csak azért, mert mikor rajzol, akkor felnevet. Képzeljétek el azt, aki rajzol: ő teremti meg azt a világot és fölnevet. És akkor ki van elől? Aki rajzol vagy a rajz. Az elragadtatásnak melyik az a pillanata, mikor már önálló életet él az alkotás és elkezdi csiklandozni a talpat? Nemcsak úgy volt mesemondó, amikor papírra feltette vízióit, hanem az élményeit is fordulatosan tudta elmagyarázni.
 

Hogyan kezdődött a barátság?

(A fenti történet más kérdésre, kicsit másképp, más megvilágításból, de nagyon hasonlóan.)

Nem is tudom visszaidézni, mikor találkoztam először Gyulai Líviusszal. Azt tudom, hogy folyóiratot szerkesztettünk Orosz Istvánnal és egy Galánfi Ede nevű csodálatos tipográfussal, akinek a könyvműfaj a szerelme, és a Papyrus cégnek a támogatásával olyan folyóiratot állítottunk össze havonta, amely kérkedett vele, hogy milyen jó a tipográfiája. A legeslegjobb papírokra és a legeslegszebb illusztrációkkal – ha lehet –, a legjobb cikkeket hozzuk össze. Ennek az volt a címe, hogy Vízjel. Az első számban Orosz István grafikus méltatta Gyulai Líviusz grafikáját és főleg a Jónás könyvét. Engem annyira megragadott, hogy egy ember egyetlenegy képen százféle technikát tud alkalmazni: a legeslegfinomabb pókháló vastagságú vonaltól a tintapacáig, minthogyha valaki ráöntött volna vagy kiöntötte volna a mintát – és minden a helyére került. A mélysége soha nem érte el a tragikus komolyságot. De a mély gondolat mindig föl tudott csillogni. Az igazán humoros embereknek van egy ilyen képessége. Nincs az a tragikus gondolat, amiben valamiféle kis tréfa meg nincsen. Még Babits Jónás könyvében is ott csillog az irónia, az önirónia és valami olyan bájos hangvételben, amihez hasonlót nem nagyon ismertem. Előtte se, azóta se. Az első találkozásunk tehát homályba vész. De amikor a Gyulai Líviusz lelkével, alkotói zsenijével igazán találkoztam az ez a pillanat volt, és meg is változtatta az életemet, mert akkor megkértem, megkerestem őt, leültünk, ahogy már régebben is akartam, négyszemközt, és elmondtam, hogy nekem terveim vannak, terveim vannak vele. És nem tiltakozott.

Olyan könnyedén kezdődött a mi munkánk, hogy álmodni nem lehet jobbat. Én is, Líviusz is és még a környezetünk is úgy érezte, a Jóisten örömében valahogy minket összeteremtett. Mindenben ő volt a nagyobb, de örömét lelte a közös munkában.
 

Harmadszor is jó!

Ő nagyon szerette a műsoraimat, eljött, tapsolt, örült, fülig ért a szája, és én őbenne a világképemet megváltoztató alkotót ünnepeltem. Én úgy voltam vele, hogy mesét nem szabad illusztrálni. Én mindig avval voltam, hogy a mesének az a hatalmas előnye, hogy mindenki illusztrálja, aki hallja. Én elmondom, és a hallgatók fölrajzolják a retinájukra. Ott van a szempillájuk alá felrajzolva. Miért fosszam meg őket ettől a folyamattól? Miért legyen a sárkány olyan, ahogy az illusztrátor kitalálta, miért ne legyen olyan, ahogy ki-ki magának megrajzolja. Miért álljon a mese és a hallgatók közé valami vizuális élmény? Mi szükség van arra? Éljen úgy a mese, ahogy azelőtt is élt, nem szorulok én rá ilyesmire, és eszerint is éltem, eszerint gondolkoztam, ilyen volt az ízlésem. S akkor, ahogy mondtam, Orosz Istvánnak volt egy csodálatos cikke a Vízjelben, és annyira megkívántam, hogy ez az ember az én látomásaimat papírra tegye. Amikor meg papírra tette, nem éreztem úgy, hogy csorbul az én álomképem. Nem éreztem úgy, hogy itt valaki lehúzza a mesémet. Sőt, rendkívül érdekesnek tartottam, hogy én elviszem a mesét a küszöbig, ott köszönök neki, jó utat kívánok, és ő meg tárt karokkal fogadja. Fölkapja és ő is elviszi messzire. Ott az ő lelkében egy másik utat tesz meg. És mikor visszatér vele, hát nem győztem csodálni és örülni neki. És úgy éreztem, ha ez majd eljut az emberekhez. Ők is ezt az örömöt fogják érezni. Ezt a hídverést egy látó, rajzoló ember és egy beszélő ember dolgai közt.
 

Szerzők alázatos társa

Azt mondta, én könyvillusztrátor vagyok, kitűzött célom az, hogy a szerzőknek társa legyek. Gyulai Líviusz pedig jó társa volt mindenik szerzőnek, mert alkotásai kiegészítették, észrevétlenül tették teljesebbé a történeteket. Hatalmas tudású művelődéstörténész volt. Ha neki egy rokokó korabeli jelenetet kellett ábrázolni, ő úgy rajzolta meg a női alak szoknyáját, hogy pontosan tudta, alatta hány alsószoknya van. A szandálokat is mind tudta, még az antik szandálokat, a babiloni szandálokat is – elég megnézni ehhez a Jónás képeit. Ismerte a növényzetet és az építészetet is, ha kellett, egész világot tudott berendezni. Azért, mert a lebombázott Sopronba egy nem könnyen elviselhető nevelőapa mellől a könyvtárba menekült. Kilencéves gyermek jutott oda, hogy egy idős néni kollégát látott meg benne! Abban az időben a rendszerhez kevésbé hű embereket elvitték átnevelésre. Ezt a nénit is kicsit később elvitték, hogy a marxizmust utolsó pocikájáig megértse. És rábízták a könyvtárat a kilenc-tízéves Gyulai Líviuszra! Amikor jött az autóbusz-vezető néni vagy a jegylukasztó, megmondta nekik, ezzel a könyvvel nem foglalkozunk, szemét, csak amazzal, és könyvet adott a kezükbe! Addig a könyvtárat szinte mind kiolvasta. Ez az ember az ihletet elsősorban könyvekből szedte össze. Nagy mesterei, akik először látást adtak neki, azok nem is élő emberek, hanem a Verne Gyula könyvei és Gustav Doré metszetei voltak. Viszont amikor rajzfilmet készített, ő írta, rendezte, a mindenhonnan ismerős figurái a saját esze és lelke szerint mozdultak meg.
 

Gyereklelkű alkotó

Nemcsak azért, mert a metszeteivel, a rajzaival mesélni tudott, hanem mikor félredobta ezeket a szerszámokat, pohár bor mellett, pálinka mellett is első osztályú mesélő volt. Olyan érdekes sorrendben pakolta föl a mondatait, hogy kellett kapaszkodni. Kis kitérőket tett, és rendre visszatalált mindig. Meséink lényege mindig a derű volt.

A régi időben, amikor utazni nem nagyon lehetett Nyugatra, Gross Arnold, Szabó Vladimir meg Gyulai Líviusz mégis eljutott Amszterdamba. Három kicsi, apró ember az utcákat rótta, amikor meglátták, hogy egy játéküzlet éppen becsukni készül. Szívükre vették, hogy ne már, az lehetetlenség. Két méter magas ember cilinderben, ami megint van egy méter magas, beakasztotta a botját és húzta le azt a vasajtót, azt a harmonikát. Odaszaladtak, kézen-lábbal elmagyarázták, hogy ezt velük ne tegye meg. Jó. Bezúdultak. Ott kiabálnak: ide gyere! Gőzmozdony! Oda gyere! Régi Rolls-Royce! És az egyik lábáról állt a másikra a koma, s várta, mikor pucolnak már el innen ezek a furcsa kis emberek. Végül megkérdezte, hogy bocsánat, esetleg kérnek-e valamit? Hát igen, hát igen, üveggolyót, színes üveggolyót – mondta a három élvonalbeli alkotó. Színes üveggolyót, golyócskákat kérünk, öt kilót. És öt kiló üveggolyót egy papírzsákba átadott a három embernek, és ami előtt átvették, annak kiszakadt az alja, és az ezer üveggolyó csak pattogott, pattogott, nem akart megállni. És ők ezt, mint a mennyországot, úgy élték meg; miként egy gyermek megálmodja! Nos, hát Gyulai Líviusz menthetetlenül gyermek volt és úgy is látta a világot.
 

Mosoly a világra

A technikával szemben oly pompásan védekezett, hogy még a telefont se tudta rendesen felvenni. Szomorkás mosollyal vette tudomásul, hogy a rajzfilm digitális lesz. Azt szerette, ha valaki a mesterségét megtanulja és sírig fejleszti magát. Ő a klasszikus művészetet szerette. Úgy tudott metszeni, úgy tudott rajzolni, mint a legeslegeslegjobbak. Nem véletlenül az Uffizi Képtár linómetszetet először tőle vásárolt. Addig ez a műfaj ismeretlen volt, nem foglalkozott vele a világ legszélesebb gyűjteménye, de meglátták Gyulai Líviusz alkotásait egy velencei kiállításon, és azonnal felvásárolták. Tehát ő, amit tudott, azt a világon a legjobban tudta. Ez ilyen egyszerű. A technikai fejlődésben a hanyatlást látta. Nem az ő világa volt. Azzal együtt nem volt unalmasan okos és szakállrázogató ember. Minden hanyatlásra oda tudott mosolyogni. Mindent olyan érdekes, finom mosollyal vett tudomásul. A tarka öltözéket, ezt a rohamosan fejlődő, egyre bolondosabb világot a gótikus korhoz tudta hasonlítani. Ő az, akit senki nem tudott utálni – a magyar szellemi életben pedig erre kerül példa. De ő volt a kivétel, akinek neve említésére mindenkinek mosolyra szaladt a szája.
 

Hogyan tovább?

Gyulai Líviusszal manapság is folyamatosan beszélek. Például most megkértek egy új mesekönyv megírására, ami miatt álmatlan éjszakáim voltak. Beszéltem, szóltam Líviuszhoz: Lulu nem vagy itt, de mégis, most mit csináljak, kihez forduljak? Kitűnő grafikusok vannak sokan, de a mi kis műhelymunkánk, hogy összejártunk, kacagtunk, megittuk a borocskát, azt nem lehet megismételni – mondogattam, és akkor jön a szép része – Lulu utánam nyúlt, mert végül Szepessy Bélára esett a sor, akinek a pálinkáját ittuk végig. Mindig kérdezte, hogy konyakot akarok-e, vagy nyírségi pálinkát, a Szepessy Béláét, akit ő nagyon szeretett, mert kitűnő grafikus. Őt szólítottam meg, már kész van a munkákkal mindjárt. A grafikával megvan, most már bele lehet metszeni a linóba. Lulu nélkül ezt sem tudtam meghozni, ezt a döntést. Akkor is Lulura gondoltam, mikor fél éve elkezdődött a régen megálmodott egyik munkatervem, hogy a meséimet japánra lefordítsák. Most is sokat tűnődtem, hogy ki legyen az illusztrátor. Ő a japán metszeteket nagyon szerette, magasiskolának tartotta a kínai és a japán fametszetet is. Gyulai Líviusz gondolataival fogom keresni Japánban azt a legjobb fametszőt, aki az én szememben legjobb, aki majd illusztrálni fogja. Ha nem lesz japán, akkor viszont megint Szepessy Béla. Ezekben az új döntéseimben mind Gyulai Líviusz ízlése, az ő egyénisége van benne. Nem csoda, nagyon nagy ajándék ő nekem, és nemcsak nekem, hanem a magyar képzőművészetnek is. A maga nemében páratlan volt a világ palettáján is.