Valóban szépül városunk, kertészeink egyre színesebbé teszik az általuk elültetett virágokkal. Immár az erre rendelt terek és betonágyások megteltek e szemet gyönyörködtető látvánnyal. Csakhogy közelebbről nézve foghíjas ez a szépség. Úgy gondolták egyesek, hogy virág nélkül immár otthon sem tudnak meglenni: annyira vonzónak találták, hogy nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és a sötétség leple alatt kihúztak a sorból egy vagy több szálat, az alig megkapaszkodott gyökereket sem kímélve.

Van az eltűnt virágok helyett azonban más díszlet. Rendbetett utcáink mentén itt-ott megjelennek az eldobott cigarettacsikkek. Látom a szenvedélyes dohányosok ázottan barnuló nyomait, amelyeket sem a madárkák nem csipegetnek fel, sem az utcaseprők nem takarítanak el: addig maradnak, míg az eső és a spontán temető természet el nem tünteti bűnös hanyagságunk ezen emlékjeleit.

Egy ideje serdülő fiatalok négyes-ötös csoportjait figyeltem meg, ahogy rágyújtanak, és beszélgetés közben értően verik le a hamut az ujjukkal. A feltehetően gimnazista gyerekek számára ez a felnőtté válás afféle küszöbe. Most már nem bújnak el a dohányosok: láttam olyan csikkhalmot is, amely bizonyára egy sofőr napi adagja lehetett. Talán arra gondolt, hogy jobb az utcán megszabadulni tőle, mint hazáig vagy a legközelebbi kukáig vinni. Az utca azonban nem senkié, hanem mindannyiunké. Legközelebb jusson eszébe, tisztelt nemtörődöm úr!

Puskás Attila