A sepsiszentgyörgyi Bogdán-ház ráadásul családi hajléknál jóval több volt, szép homlokzata nagyban hozzájárult az akkori városkép urbánus jellegének hangsúlyozásához. Lebontását pedig nyugodtan annak az építés ürügye alatt folyó rombolásnak a számlájára írhatjuk, melyben a letűnt rendszer oly kíméletlen következetességgel jeleskedett.

A Bogdán-házzal történtek egy kicsit nemzetiségtörténeti-várostörténeti jelentőséggel is bírnak azon túlmenően, hogy a nagynevű, örmény eredetű család egyik ága életében kimondottan tragikus fordulat is fűződik hozzá, mely szintén nem minden tanulság nélkül való. A csinos ház újjáépítésnek gondolata (ott máig csorba maradt a házsor) nem véletlenül merült fel a minapi, városképszépítésről folyó vitákban.

A család leszármazottja, dr. Bogdán-Rajcs Zsolt számol be kérésünkre a ház sorsáról.

(b. kovács)

Petőfi és Jókai vendéglátói

Hónapok óta szépül városunk parkja, új köntöst adtak az egykori Bazárra, a Gyárfás Jenő Képtárra. Szemben, a mai Bodok Szálló előtti tér helyén állt valamikor a klasszicista stílusban épült, 24 lakrészes és emeletes Bogdán-ház, timpanonján a hit, remény, szeretet szimbólumaival. 1862-ben építette dédapám, Bogdán András és testvére, Bogdán István azzal a szándékkal, hogy hajléka legyen mindazoknak, akik családunkhoz tartoznak. Falai méternél vastagabbak voltak, forró mésszel erősítve, hogy megmaradjon, amíg él a família. Családi ünnepeken ott találkozott a nagyszámú rokonság. A ház — miként József Álmos írja a Háromszék 2002. november 22-i számában — ,,meghatározó jelleget kölcsönzött az alakuló (Kossuth) tér északnyugati arculatának. Utca felőli során boltok, belső udvarán raktárhelyiségek voltak. Mellette néhány évvel később épült Rajcs Zoltán bérháza, mely 1900-ban Fogolyán Kristóf kereskedő tulajdonába került, végül dr. Fogolyán Miklóstól államosították 1950-ben." Különben Bogdán István volt a szállásadója Petőfi Sándornak 1848-ban, mikor itt járt a mai mozi helyén álló házában. Jókai Mórról azt mondják, a ma is álló Bogdán Flórián építkezésivállalkozó-féle házban (a hetedik napot ünneplő adventista gyülekezet háza ma) lakott volna. Én úgy tudom, Jókai 1881-es és 1883-as választási körútja során a Bogdán-házban szállt meg, birtokunkban van egy fénykép, amelyet Bogdán Andrásnénak dedikált ,,tisztelete jeléül". Visszatérve témánkra: az élet azonban kiszámíthatatlan, rendszerváltozások, vesztett háborúk során megpecsételődött a ház sorsa is.

Az említett fordulat a trianoni diktátumra vezethető vissza, azokra a megaláztatásokra és igazságtalanságokra, melyek az új impérium alatt sújtották a település lakosságát.

1921-ben, csaknem egy évig tartó pereskedés után elvesztettük családi házunkat. Húsz, szegénységben és reményben eltöltött esztendő következett, mert bíztunk az igazságszolgáltatásban, az be is következett, de nagyon rövid négy évig tartott.

Kiforgatás az ősi vagyonból

Szüleim 1921-ben Budapesten tartózkodtak, a háború utáni zavaros időkben akadályoztatott volt az utazás. A Bogdán-házban Blanka nagyanyám és lánya, Mária lakott akkor, a rokonságból sokan távol, idegenben. A két nő magára maradt egy új világban, a román nyelvet nem ismerték, járatlanok voltak a ház adminisztrálásában is. Ekkor jelentkezett egy görögkeleti lelkipásztor, behízelegvén magát nagyanyámnál, hogy ő majd segít, ismeretségi köre van a megfelelő fórumoknál. A ház jövedelmet is hozott, kiadásokkal is járt. A ,,jóakaró" azt tanácsolta nagyanyámnak, forgassa a pénzt, s felajánlotta, kössenek közösen jó üzleteket. Jólelkű nagyanyám nem tudta, mibe viszik bele, mit íratnak vele alá, mivel románul nem tudott. Ennek lett a következménye, hogy elszámoláskor nemhogy nyeresége nem volt, de adósságokra derült fény. Amikor ez tudomására jutott, pert indított, hogy megvédje magát. Városszerte ismerték, nagy visszhangja lett az ügynek, különösen, amikor kitalált vádak alapján rendőrségre vitték. Ekkor édesapám hazatért Budapestről, nagy nehézségek árán, mert akadályozták beutazását, gondolván, egy védtelen asszonnyal könnyebben elbánnak. Édesapám, látván a per várható kimenetelét, a prefektushoz fodult végső megoldásként, aki megígérte támogatását, lelkére kötve édesapámnak, semmit ne írjon alá, mert Nagy-Romániában ilyen igazságtalanságot, ami ellenük készült, úgymond nem lehet elkövetni. Ennek nem lett foganatja. Édesapámat a rendőrségen, zárt körben fizikailag kényszerítették, hogy írja alá azt az adásvételi szerződést, amelynek értelmében a ház a bitorló pap és családja tulajdonába került. Ezért fizettek annyit, amennyi két ökör ára volt. Utána édesapámat sokáig idegösszeroppanással kezelték. Gyermekkori emlékem, hogy az idős szentgyörgyiek mennyire mellénk álltak. Mikor a hamis tanúk balesetben halálukat lelték, a vélemény a városban az volt: Isten büntetése. De a ház elveszett, a szálak a fővárosig nyúltak, a bíróság korruptnak bizonyult.

Édesapám nem tudta befejezni jogi tanulmányait Budapesten, a család pénzvagyona elment hadikölcsönre, elveszett a házzal együtt a kőröspataki birtok is, de nem a reménység. Ismerősök mesélik, hogy ő tartotta a lelket bennük. Pedig mint hadirokkant tiszt rokkantsági nyugdíjából és egy kis dohányáruda jövedelméből tartotta el a családot. Édesanyám jó szíve, hite és vallásossága biztosította a család békéjét. Mint sokaknak, így gyermekkorom életem legszebb korszaka volt.

Újabb bonyodalmak

1940. augusztus 30-án kora délutáni szundításomból ébresztett fel a rádió. Rendkívüli bejelentést közölt. A bécsi Belvedere-palotában megszületett a döntés, amelynek értelmében Magyarországnak ítélték Erdély északi részét. Aki átélte, annak felejthetetlen emlék marad. Nos, családunk kálváriája nem ért véget, ugyanis közvetlenül a bécsi döntés után az elhurcoltatás veszélye fenyegetett. Családunk kedves ismerőse, Zentai Ernő bácsi, a híres ügyvéd pert jegyeztetett a telekkönyvi hivatalban dossziénk megfelelő rovatába a házunk védelmében. Akkor ugyanis az épületet már nem lehetett eladni. A bitorló család ugyanis arra törekedett, hogy még a város átadása előtt pénzzé tegye a házat. Bosszúból el akartak hurcoltatni. Egy beosztott tisztviselő titokban értesített a tervről. Még aznap délután egy lovas fogattal, a legszükségesebbeket vive magunkkal, kimentünk Besenyőre a kedves Forró családhoz, atyafisághoz, akik befogadtak. Ott vártuk ki a hadsereg bevonulását. Hazatérésünk után mesélték a házat őrző legények, hogy távozásunk másnapján a pap veje, egy kapitány három fegyveres katonával és autóval jött értünk. Ki tudja, mi történt volna velünk, ha tervük sikerül.

A pap végül 1940 szeptemberében egy batyuival megrakott stráfszekérrel hagyta el a várost.

Mi a házat visszapereltük, a per kimenetele nem lehetett kétséges. Az emelet egyik oldalszárnyában laktunk, sok rokon járt nálunk, kiterjedt volt az atyafiság. A család anyagi helyzete megengedte volna, hogy édesapám a kőröspataki birtokot is visszavásárolja a Brassóba került román tulajdonostól. E célból először elvállalta a kőröspataki birtok és a szeszgyár gondokságát, majd többször tanácskozott a kökösi határnál a román tulajdonossal, és sikerült vele sok mindenben megállapodást kötnie. De romlott a hadi helyzet, közeledett a keleti front, és egyre fogyatkozott a remény, hogy Kőröspatak visszakerüljön. Emlékezetem szerint a négy év alatt a birtok istállóiba negyven-ötven válogatott fehér lipicai mén került szakszerű gondozásba. A katonai alakulat parancsnoka, Gyertyánffy alezredes a Kálnoky-kastély frontális részében lévő lakásban szállt meg. Velünk baráti viszonyt ápolt, többször mentünk lipicai fogattal a Vadas-tetőre, ahol édesapám Emil bácsi birtokán, nagy területen fenyőcsemetéket ültetett, hogy ott majdan nekünk szép fenyőerdőnk legyen. Bízott a terveiben, de csalatkoznia kellett, a magyarsággal együtt mi is akkor ébredtünk a valóságra, amikor Illyefalva felől már hallani lehetett az ágyúszót. Megtévesztő volt a német propaganda a csodafegyverről. Eszembe jut Zentai Ernő bácsi, ügyvédünk tanácsa: „Bandi, most add el a házat, az árából még a Rózsadombon is vehetsz mást, mert Hitler elveszti a háborút!" Pedig akkor a németek Moszkva kapui előtt álltak.

A háború végén menekülnünk kellett, tartottunk a lóvá tett kapitány haragjától. Hogy mit jelentett az újabb elvesztett háború, arról itt nem szólok, jobb lenne elfelejteni. Életben maradtunk, ez a legfontosabb.

Az államosítás és a bontás

A Groza-kormány 1945 októberében érvénytelenítette a bírósági döntést, melynek értelmében a tulajdnunkba visszakerült a ház, és azt ismételten telekkönyvezték az előző birtokos nevére. Mindenütt ez történt Észak-Erdélyben hasonló esetben. Az élet furcsasága, hogy később egy másik miniszteri rendelet minden, Groza-kormány által hozott döntésről kimondta, hogy az érvénytelen. Ezek szerint újra mi lennénk a tulajdonosok. Konzultáltam jogászokkal, akik végül oda lyukadtak ki, jobb nem igényelni, mert a törvényben sok volt a „kiskapu", a döntő érv pedig az, hogy a házat már lebontották. A perre rámehetett volna a pénzem és egészségem. Maradtak az emlékek és a házból visszaszerzett két antik szekrény, mely a bontásból került elő. Kö­szönet érte volt gyerekkori játszótársamnak, aki a házban székelő vállalat főkönyvelője volt akkor.

Az épületet végül 1973 nyarán bontották le nagy nézőközönség előtt. Hetekig tartott, a ház nehezen adta meg magát. A lakosok neki szurkoltak, igazi látványosság volt a méternél vastagabb falak lebontása. Erőgépeket hoztak, és ,,mozgósították" a katonaságot is. Végül győzött az erőszak és az emberi korlátoltság. Az akkori városi tanács nem állt hivatása magaslatán, híjával volt a szakértelemnek, az ízlésnek. Akik ellenezték a dolgot, azokra nem hallgattak. Nincs kizárva, felső utasításra született rendeletet szolgáltak ki, mely tömbházak építésével akarta megváltoztatni a város központját, lebontani mindent, ami a századforduló sokat emlegetett, jó békevilágára emlékeztetett.

A minap a lapban megjelent javaslat, hogy építsék vissza a Bogdán-házat, lelkemben kedvező visszhangra talált, de véleményem szerint nem lehetséges, mert egy klasszicista stílusú ház és mögötte a gabonatárolóhoz, silóhoz hasonló szállodaépület inkompatibilis. Zsúfolt lenne a tér, és nem esztétikus.

A Háromszéki Takarékpénztár

A polgármesteri hivatal mellett két épület a Háromszéki Takarékpénztár tulajdonában volt. Engedtessék meg kitérnem rá, mert családi vonatkozása is van, még inkább gazdasági. Fontos szerepet játszott a lakosság minden rétegének pénzügyi támogatásában, kedvezményes hitelek nyújtásában. ,,Szentiványi Gyula akkori főispán és Bogdán András nagybirtokos buzgólkodásai és fáradozásai következtében 1876. május hó 11-én a Háromszék Bank törvényhatósági gyűléstermében Szentiványi Gyula főispán elnöklete alatt tartott közgyűlésen 500 db 100 forint névértékű részvénnyel s a névértékük 40 százalékos befizetésével alakult meg a Háromszéki Takarékpénztár Részvénytársaság." (Emlékkönyv Magyarország 1000 éves fennállásának ünnepére. Sepsiszentgyörgy, Jókai Nyomda, 1899, 187. old.)

A takarékpénztár évtizedeken át működött, megmaradt a román uralom alatt is, és az Albina Bankhoz hasonlóan kedvező hitelekkel támogatta a rászorulókat. Fiatalkori emlékem, hogy mint nyolcadikos gimnazista édesapám helyett én ültem a részvényesek közt meghúzódva a bank tanácstermében. A terem falán két értékes portréról — melyek Gyárfás Jenő alkotásai — dédapám, Bogdán András és fia, Bogdán Artúr nézett le ránk. Utóbbi a bank vezérigazgatója volt, politizált is, az Országos Magyar Párt háromszéki vezetői közé tartozott.

A háború után véget ért a bank élete. Nem tudom, hova lettek ingatlanjai. Vajon kik lennének örökösei ma? Baróton, Uzonban, Kézdivásárhelyen voltak filiái. Újabban foglalkoztat a kérdés: nem lehetne-e a halottaiból feltámasztani? Sokaknak birtokában vannak még az egykori pénzintézet részvényei. Értékes inagtalanjairól dokumentálódni lehetne a telekkönyvi hivatalban. A helyi lapok többször közölték a részvényesek hosszú névsorát. 1989 után megszületett egy sor régi intézmény, a Háromszéki Takarékpénztárról azonban megfeledkeztünk. Érdemes lenne elgondolkodni ezen.