– Saját megfogalmazása szerint a székelység jelenlétének alapos átértékelésére késztetnek azok a leletek, amelyek a Kurkó János György csíkszeredai vállalkozó által Csíksomlyón létesítendő néprajzi emlék- és élménypark területének kötelező régészeti feltárása során kerültek a felszínre. Az ön számára is meglepetés volt?
– Nem teljesen, a Fodor-kertben több alkalommal is ástam, először egyetemista koromban jártam ott, amikor még szántották a területet. Akkoriban a csíki Árpád-kori emlékekről írandó szakdolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot. A terület korábban is ismert lelőhely volt, korántsem én fedeztem fel, az úgynevezett országos lelőhelylistán is szerepel. Az viszont tény, hogy 2011-ben, az első ásatást megelőzően őstörténeti kori lelőhelyre készültem, aztán nagy meglepetésünkre kiderült, hogy őskorra utaló nyomok gyakorlatilag nincsenek, legfeljebb minimális bronzkor. Viszont rengeteg harmadik századból származó gót objektumot találtunk, hatalmas, mély kosarakat, gödröket, tároló vermeket, cölöplyukakat, illetve két Árpád-kori házat. Utóbbi azért nagyon fontos, mert Árpád-kori lakóházat a Csíki-medencében utoljára 1954-ben tártak fel Csíkszentkirályon, a mostani borvíztöltő, az akkori homokbánya területén. Azok a leletek persze „autohton” néven futottak, de abban a korban milyen más néven futottak volna. A kor viszonyaihoz képest mindenesetre becsületes módon közölte az anyagot Constantin Preda régészprofesszor, azt követően viszont a teljes Csíki-medencében nem volt feltárt és közölt Árpád-kori ház.

– A feltárandó terület nagyobb léptéke tette lehetővé az új felfedezéseket?
– A néprajzi park ügyében kezdeményezett feltárás kezdetén, 2017-ben már három éve zajlott ott ásatás, a lelőhely jellegét igazából már jól ismertük, 300–400 népvándorlás kori germán-gót objektum és leletanyag került elő onnan. Csíkban korábban nem nagyon tártak fel és közöltek ilyeneket. Tudtuk, hogy van Árpád-kor, és 2011-ben már tudtuk, hogy vannak szláv házak is, de korábban csak kisebb felületen tártunk fel. Ám miután Kurkó 2017-ben kezdte felvásárolni a Fodor-kertet és kialakítani a leendő skanzen orsó alakú úthálózatát, végre teljes hosszanti keresztmetszetében láthattuk a lelőhelyet. Akkor már kiderült, hol vannak a súlypontok, hol van nagyon sok objektum, hol kevesebb, hol milyen az altalaj. A 2017-es állapot abból a szempontból is érdekes, hogy akkor került elő több szláv ház, illetve egy Árpád-kori edényégető kemence, az első Székelyföldön, a nyugati oldalon pedig egy kovácsműhely gödre, többször átégetett sütőfelülettel, hozzá tartozó kőkürtő omladékával, jó állapotban lévő Árpád-kori kerámiával.

– A szakember számára miben állt a nagy meglepetés, hiszen az korábban is közismert volt, hogy Somlyón Árpád-kori falu területén vagyunk?
– Az Árpád-kori objektum előkerülése önmagában valóban nem meglepő. Ami viszont meglepő volt és szerencsés, hogy korai, 11., legfeljebb 12. századi kerámia került elő a lakóházak egyikéből, a másik inkább 13. századi volt. Ez azért nagyon fontos, mert a Csíki-medencét, mint általában az összes székelyföldi települést, az első írott forrás, a pápai tizedjegyzék az 1300-as évek első felében említi első alkalommal. Ezek viszont sokkal korábbi leletek, és legalább 200 évvel korábbra teszik a magyar és/vagy székely megtelepedést, és ez szerintem Erdély-jelentőségű fejlemény. Korábban az általános régészeti és történeti felfogás az volt, hogy a keleti medencékbe – Háromszéket leszámítva, ahol Székely Zoltánnak köszönhetően már felbukkant a 12. század –, Csíkba és Gyergyóba csak a 13. században települtek be székelyek, bár ez az elég merev tézis amo­lyan körkörös idézésnek számított. Én eleve nem ezzel a prekoncepcióval láttam neki a feltárásnak. Amikor a csíki múzeumban a szakdolgozatomhoz az Árpád-kori leleteket vizsgáltam, már találkoztam egy sor olyan lelettel, amelyeket a 13. századnál jóval korábbról lehetett keltezni. Rólam azt tartják, hogy túl koránra keltezek, ezért is csináltattam karbonizotópos vizsgálatokat, biztonsági vizsgálatokat, hogy a keltezésemtől függetlenül legyen természettudományos vizsgálat is, amely egyértelműen visszaigazolta a tézisemet.

– Pontosabban mit is?
– Például azt a felismerést, hogy errefelé a 3–4. században nagyon jelentős gót-germán népesség volt, amely szinte belakta a Csíki-medencét, akárcsak később a székelyek. Ennek a kapcsán a teljes Csíki-medencére kiterjedő egyik gyűjtésem során kiderült, hogy a gótok gyakorlatilag minden mai falu területén jelen voltak, valamennyi falu határában olvasztottak vasat. Bár vándor népnek tartják őket, letelepedett népességnek számítottak, jól ismerték a régiót, a nyersanyaglelőhelyeket, nagyon fejlett volt a vasművességük. Egyre inkább meggyő­ződöm róla – és a 2022-es ásatás is ezt igazolja –: olyan intenzitással művelték a vasolvasztást, hogy azt minden bizonnyal nem kizárólag saját használatra csinálták, valahova megrendelésre szállítottak. Egyetlen későbbi korszakban sincs ilyen intenzív, minden településen jelen levő, hasonló tevékenységre utaló jel. Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy miután ez a nép 160 évig élt itt, úgy tűnik, a hun betörés környékén, 375 körül egy csapásra megszűntek ezek a települések. Vagy a hunok elől menekültek, vagy a jövetelük hírére. A Fodor-kertben végzett feltárások alapján egyre inkább azt az álláspontot képviselem, hogy némi szünet után utánuk következett az egész Erdélyben egyik legkorábbinak számító szláv beszivárgás. És ez azért nagyon fontos, mert a nagy szlávos szakirodalom szerint valamikor csak az 550-es években és azt követően érkeztek hozzánk. Én viszont olyan szláv objektummal is rendelkezem, amelynek deszkabélése a független C14-es vizsgálat szerint 418–540 közötti.

– A székelység történetének milyen új interpretációjára kellene készülnünk? Mi az, ami alapvető dolgok átgondolására késztet?
– Sok tekintetben kérdésesnek látom a székelység beköltözését illető, újabban uralkodónak tekinthető mostani álláspontot, a jelek szerint a rossz oldalra kerültem. Régebben a nyelvészek, régészek, történészek körében általános nézetnek számított, hogy a székelyek a 13. század elején érkeztek Udvarhely, Maros, kicsit később Gyergyó és Csíkszékre. Körülbelül tíz éve kezdte emlegetni Benkő Elek akadémikus a székely beköltözés időpontjaként a 12. századot, és mivel ő nagy tekintélynek örvend, mindenki megy utána. Igazából azonban ezt nem lehet régészetileg indokolni, hiszen nincs székely anyagi kultúra, székely edény, székely sír. Régészeti szempontból a székelység etnikumként gyakorlatilag nem megfogható. Korábban maga Benkő is a 13. század mellett voksolt, az egyik legelső, talán legjelentősebb munkájában, az 1992-ben megjelent Keresztúrszéki topográfia című művében kerek perec kimondja: Keresztúrszéken létezett egy korábbi népesség, a magyar vármegyei lakosság, a királyi vármegyékben lakó alapnépesség, arra telepszik rá a székelység. Mindez régészetileg, statisztikailag kimutatva, hiszen valamikor a 12–13. század fordulóján megugrik a leletek, a lelőhelyek száma. Udvarhelyszéken azóta például több, a 12. századra keltezhető templom is előkerült. Ők lennének az újabb felfogás szerint a korai székelyek első templomai, bár a 13. század eleji források a székelyeket, például az udvarhelyi telegdi székelyeket továbbra is Nagyvárad mellett, másokat meg Belső-Erdélyben emlegetik. Az írott források szerint egyértelmű, hogy a 13. század elején a székelyek, legalábbis egy részük, még bizonyosan ott vannak. A mai Székelyföld területén a 12. században nincs forrás a székelyek jelenlétére.  Régészeti oldalról nézve tehát az egyre szaporodó, több középső Árpád-kori, 12. századi leletünk nem a székely beköltözést teszi korábbra, hanem az itt lévő korábbi vármegyei magyarság vagy vegyes etnikumú királyság lakosságának itteni arányát, jelentőségét növeli. Közöttük lehettek természetesen akár székelyek is, de ezt sem régészeti, sem az írott források felől nézve nem látom bizonyítottnak. Sőt. Az oklevelek és a helynevek alapján úgy látom, továbbra is tartható a régebbi történetírás álláspontja a székelység tatárjárás körüli beköltözésével kapcsolatban.

– A Fodor-kerti leletek mit egyértelműsítenek?
– Elsősorban azt, hogy egy 11–12. században letelepedett népesség lakott ott, amelynek anyagi kultúrája olyan, mint a korabeli Kárpát-medencében bárhol. Ugyanakkor a kert végében lévő Szent Péter és Pál plébániatemplom és az ott feltárt 12. századi sír azt bizonyítja, a 12. században itt már az egyházszervezet is kiépült, ami 100–200 évvel korábbi állapotot tükröz, mint a pápai tizedjegyzék. Szerintem a székelyek csak egy vagy több másodlagos hullámban érkeztek, inkább a 13. század elején, amikor már más adatok is igazolják, hogy a székelyek megindultak kelet felé. Ez a lelőhely azt is szépen mutatja, hogyan jönnek egymást váltó korokban a különböző népek. Szerintem jó ezzel tisztában lenni, mert akkor hiteles az identitásunk, ha az szolid alapokra épül. És azzal is, hogy nem velünk kezdődik a történelem, és nem is velünk fog véget érni.

– E „felismerés” terjesztőjeként mit gondol a román kontinuitáselmélet változatlan pozícióiról?
– Megállapításom a román kontinuitáselméletre is érvényes, annál is inkább, mivel régóta tudjuk, hogy azok a mozgalmak futóhomokra épültek. Biztos vagyok benne, hogy román értelmiségiként nagyon nehéz váltani, hiszen így nőttek fel, iskolai tankönyvek, akadémiai intézetek, publikációk hangoztatták ezeket a téziseket. Ám ha az erdélyi vagy a romániai román öntudatot változatlanul erre építik, mindig is frusztráltak lesznek, mert egyértelmű, hogy ez az egész nem bizonyítható, egyre kevésbé vállalható. A kontinuitás nem reális, szerintem mindenkinek sokkal jobb lenne identitását reális alapokra építeni. A régészetben, a tudományosságban a román értelmiség már meg is haladta ezt a szintet. Amikor még fiatalként járni kezdtem román konferenciákra, még be-becsúszott valaki egy kontinuitáselmélet-előadással, de már akkor is megmosolyogták őket, az utóbbi tíz évben pedig nem találkoztam hasonló esetekkel. A következő lépés – csakhogy ez már politikai döntést igényelne –, hogy az akadémiai kiadványokból és főleg a tankönyvekből is kikerüljön. Mert amúgy a román nép történetét sikersztorinak tartom: egy kis pásztorkodó nép jön délről, jelentős részben bolgár környezetből, a szláv tengerben a sok hatás ellenére mégis csak megőrizték latin nyelvüket. Kibírták a besenyőt, a kunt, a tatárt, a bolgárt, a törököt, a lengyelt, az oroszt, bejutottak Erdélybe, elszaporodtak, sok mindent átadtak és átvettek a magyaroktól, szászoktól, de megőrizték identitásukat, nyelvüket, vallásukat. Szerintem ez a román etnogenézis, ez a sikersztori, erre lehetne építeni – előbb azonban le kellene dobni a jelenlegi kolon­cokat.

Dr. Botár István
Régész, helytörténész, Csíkszeredában született 1976-ban. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban végezte, az Eötvös Loránd Tudományegyetem régészeti tanszékén diplomázott 2001-ben. Doktori dolgozatát 2015-ben védte meg az ELTE Doktori Iskolájában, témája a Csíki-medence középkori településtörténete volt. A Csíki Székely Múzeum régésze. Főbb kutatási területei: a Csíki medence népvándorlás- és középkori településtörténete, Kelet-Erdély 3–16. századi régészete, Székelyföld középkori egyházi építészete, történeti helynévtan, környezettörténet, illetve történeti faszerkezetek dendrokronológiai kutatása. Elsőként alkalmazta Erdélyben a középkor kutatása során a radiokarbon keltezést (Csíkszenttamás, Csonka-torony, 2002), illetve úttörőként 2010-ben első alkalommal végeztetett talajradaros, magnetometriás felmérést középkori udvarházak alaprajzának a tisztázására (Csíkkozmás, Becz-kúria). Nevéhez köthető az első gót és szláv lakóház feltárása a Csíki-medencében. Feleségével, Tóth Boglárkával alapították és működtetik Románia egyetlen olyan dendrokronológiai laboratóriumát, amely történeti faszerkezeteket és faberendezéseket kutat és keltez, közel 300 erdélyi műemléket datáltak. 2015-ben Kubinyi-díjjal ismerték el medievisztikai eredményeit, 2023-ban Magyar Örökség díjjal tüntették ki. Nős, négy gyermek apja.