A tágas, egykoron nagyközség számára épített iskolaépületben és ennek udvarán vége volt már a hivatalos ünnepségnek, és mondták is kórusban, amikor megérkeztem, hogy Czibak László, vélem egykorú iskolaigazgató eligazította a jelenlévőket szoborügyben, hisz a történetnek ő is részese volt, egykor együtt konspiráltunk, hogy a legjelentősebb magyar festők egyikének szobra szülőfalujába kerülhessen.

A mai fiatalok, szerencséjükre, már alig érthetik és érzékelhetik, micsoda csalafintáskodással kellett kijárni azt, hogy az akkor nélkülözhetetlen jóváhagyásokat a szoborállításhoz megszerezzük.

Szerencsénk volt, mert a legnagyobb magyar festő, aki a magyar reformkorszak nagy alakjait megörökítve a ’48/49-es forradalmon és szabadságharcon át a kiegyezés kora utánig a legjelentősebb egyéniségek egész galériáját megfestette, örömünkre fiatal életének egy rövid szakaszában Bukarestben is alkotott — tulajdonképpen nem tanulni, hanem megélhetéséhez pénzt keresni ment oda —, ez pedig számunkra kapóra jött az engedélyezések megszerzésében. Igaz ugyan, hogy az 1812-ben életbe lépett Szervezeti szabályzat (Regulamentul organic) értelmében a franciás műveltségű orosz katonai arisztokrácia köreinek kegyeibe került, de számos vázlatot, skiccet, képet készített az akkor még többnyire török bugyogóban szellőzködő és vízipipát pöfögtető helybeliekről is.

A szoborállítás engedélyezése megtörtént, de pénzt nem mellékeltek az engedélyhez. Azt a minimális összeget — már nem is emlékszem a summa kicsinységére — az akkori első titkárnak, Király Károlynak köszönhetjük. Nem futotta márványra sem, ezért Hunyadi László szobrászművész a tulajdonában lévő törött márványtömböt ajánlotta fel. Most Tusnádfürdőn is kérdezték, hogy miért csapott Barabás Miklós fél válla. Nevetve mondtam, hogy semmiféle alkotói koncepciót nem kell keresni mögötte, abból a márványtömbből, amelyet a szobrászművész nagylelkűen felajánlott, ilyenre és ennyire futotta.

Érdekes története van az egy tömbből faragott andezittalapzatnak is. Ezt a az Olt-völgyi kőfaragók ókumlálták ki. Amikor Hunyadi László talapzattervét elvittem a kőbányába, lefitymálóan ránéztek, s azt mondták: ez nem jó!

El kezdtem magyarázni az arányokat, a téglatest alakú kövekből megépített talapzat szépségét, de falra hányt, illetve a bánya kőfalára hányt borsó volt minden szavam. S amikor többször is megismételték, hogy ,,ez nem jó", rájuk mordultam, hogy mondják már meg, mi a bajuk ezzel a talapzattal.

— Az, hogy darabokból van — mondta a kőfaragók egyike.

— S ezzel mi a baj? — kérdeztem.

— Könnyen széjjel lehet szedni — érkezett a válasz.

— S akkor mi legyen? — firtattam tovább.

— Kifaragjuk egy darabból — mondta a kőfaragó.

Azóta Háromszéken a szobortalapzatok többsége egy kőtömbből készül, hogy azt ne lehessen lehúzatni vagy szétszedni.

Ma már, szerencsénkre, nincs ilyen veszély. Petőfi ispánkúti síremlékét barbár semmirekellők meggyalázzák még egyszer-másszor, de Barabás Miklós szülőfaluja, Kézdimárkosfalva képes megvédeni és megőrizni a maga emlékműveit. A félvállú Barabás Miklós-szobor mellé kis park létesült, fenyőfa körönd és kerítés őrzi a szobrot, hogy a ,,marhák" ne férkőzhessenek közelébe. Mi több, a két tanerős apró iskola épülete megújult, tantermei irigylésre méltón tiszták, berendezettek, s a köztéri szobor mellé Vetró András szobrászművésztől nagy formátumú Barabás Miklós-plakettet rendeltek, amely egyelőre gipszben várja, hogy bronzba öntessék.

A falu — egykori község — a falunapokra tisztába tette magát, a csernátoni bejárat felől monumentális székely kapu várja az érkezőket, és meglepetésemre a kézdimárkosfalvi sportpályán akkora falunapi felhozatal és műsorkavalkád volt, olyan sok résztvevővel, hogy a magukat nagyra tartó nagyközségek is megirigyelhetnék.