Diplomák, karrier, család, vagyon, szórakozás – fontos és kevésbé fontos célok elérése mentén halad mindannyiunk élete, több-kevesebb sikerrel. Az, hogy mi a legfontosabb, mi a prioritás, mi az érték vagy mi áll a rangsor legelején, az természetesen nem kőbevésett dolog, viszont a szokás, a hagyomány, a mindenféle „izmusok”, a divat, a trend mindenkor vezetik és diktálják.
Ami mindenkor adott és változatlan, az emberi élet szakaszaia fogantatástól egészen a halálig. Ezek az életszakaszok: fogantatás, születés, gyermekkor, ifjúkor, felnőttkor, öregkor, halál – egy természetes fejlődési menet szakaszai, ahol mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott fejlődési lépcsője, szerepe, fontossága. Mégis az látszik, hogy nem egyforma fontossággal kezeljük az életszakaszokat, sőt, egyik-másikhoz túl nagy a ragaszkodás – akár személyes, de akár társadalmi jelenség szintjén is érzékelhető ez.
Ezt fejezi ki például a „mamahotel”, ahol a fiatal még gyerekként él a szülők eltartásában, ahol a szóban forgó fiatalnak már meg kellett volna fejlődnie a megfelelő életszakaszhoz tartozó minőséget/feladatot/felelősséget. Továbbá vannak azok a párkapcsolatok/házasságok, ahol a társak között nem felnőtt–felnőtt kapcsolódás van, hanem szülő–gyerek játszmák a kapocs (ahol „apáskodnak” vagy „anyáskodnak” a társukkal).
Még általánosabb a ragaszkodás az óhatatlanul is elmúló fiatalsághoz. Az élet középszakaszában és után látni a görcsös kapaszkodást a fiatalság külső jellemzőihez, ami bő palettán mozog – a sport- vagy luxusautó-vásárlástól az extrém testedzéseken, -alakításokon át, a fiatal barát/barátnő beszerzésén keresztül a csillagos égig terjed – vagy megbukik egy keserű kudarcélményben, aminek neve is van: az életközépi válság.
Jó lenne tudatosan és több figyelemmel kísérni ezt a fejlődési életszakaszt, az életközépszakaszt. Ekkor, amikor már a feléhez érkezve nem haladhatunk ugyanabban az irányban, ugyanazon az íven tovább. Ugyanis – akár egy film – a közepén túl már a vége felé közelít. A középtől tovább, az élet közepétől tovább készülni kell a befejezésre. Ezt jelenti az irányváltás, és nem megállni vagy feladni kell, hanem az elmúlásra készülni – összegzéssel, bölcsességgel, szeretettel.
Nem lehet megállítani az időt, sem visszafelé tekerni a filmet, hiszen az nem haladás már. Az életnek ez a természetes iránya, megvan, hogy honnan indul és hová tart. Nem lehet kicselezni, megúszni, hanem elfogadni, megérteni szükséges. Az élet természetes rendjében, áramlásában kell megtalálni magát az életet, a csodát.
Keresztes Erika bizalmi tanácsadó
