Amikor a behantolás után a koszorúk és a virágcsokrok mind a sírra kerültek, az ének végén a lelkész a gyülekezet nevében meghívta a gyászoló hozzátartozókat és a rokonokat. A következő vasárnapi istentiszteleten emlékeznek meg az elhunytról Isten színe előtti imádságban. Jólesett a figyelmesség, mert így a római katolikus ismerősök nem szólhatnak egy szót sem: lám, nálunk is van az ő gyászmiséjükhöz hasonló. Én ugyan nem vágytam ilyen alkalomra, de azért mindannyian elhatároztuk, hogy ott leszünk. Némi biztatás, bátorítás még mindig jól jöhet. Úgy indítottam tehát a vasárnapi ebédet, hogy előre el- és összekészítettem a szükséges dolgokat. Ezt már máskor is (a nagy ünnepek alkalmával) hasonlóképpen csináltam. Igaz, míg a mama élt, ő is segített.
Az istentisztelet nagyon szép volt. Nem beszéltem meg előre, de vittem egy jó nagy csokor virágot az asztalra, amit a lelkész megköszönt.
Sajnos az igehirdetés elején nem jegyeztem meg pontosan a bibliai helyet, ezért aztán Öcsit küldtem a templomból kijövet a lelkészhez, kérve, hogy a két ige helyét mondja meg, mert nem tudtam megjegyezni. A gyerek hamar visszajött és boldogan lebegtette céduláját. Otthon betettem a Bibliámba, hogy egy nyugodtabb időben – amikor egyedül vagyok – újraolvassam ezt a szakaszt.
Hétfőn este, amikor a fiúkat lekötötte a tévén közvetített futballmérkőzés, beültem a mama szobájába, és figyelmesen elolvastam a prédikáció alapigéjét: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20) Ez a beszéd is igen egyszerű és világos volt. Ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Olykor, ha sikerül a vasárnapi munkámat jól beosztani és előkészíteni, meghallgatok hébe-hóba egy-egy tévén vagy rádión közvetített istentiszteletet, de azokat nem mindig értem. Biztosan nem vagyok szokva hozzá, kissé idegen nekem az egyházi nyelv. Beszédét a lelkész azzal kezdte: láttak-e már olyant, hogy egy isten induljon el, és elmenve válasszon magának egy népet. Az Ószövetség hitvilágának ez a sajátos vonása: az embert kereső Isten. Jézusban Isten a saját Fiát küldte el, hogy az ő szolgálata által keresse és tartsa meg a tőle elszakadt embert. Ebben az idézett bibliai versben Jézus mindannyiunk személyes megkereséséről küld üzenetet. Jézus nem azért jött, hogy az emberek vallásos igényeit elégítse ki tömegméretekben, hanem személyesen akarta rendezni az emberek kapcsolatát a mennyei Atyával.
Most értettem meg a hitnek ama többletét, amely Jézus keresésére válaszol és igent mond. Nem arra vár, hogy én zörgessek a mennyei kapun, hanem ő jön hozzám és keres engem. Ő zörget, és vár arra, hogy én kinyissam. Ha meghallom zörgetését – ami lehet igehirdetés, betegség, fájdalom, gyász – és kinyitom az ajtót, akkor belép az életembe, az otthonomba.
Az esti csöndben újragondolva a délelőtti igehirdetést, most már lassan érteni kezdtem anyám elmenetelét is. Előbb vagy utóbb mindannyiunknak el kell indulni az életből kivezető úton. Nem tudhatom, mi használódott el a mamában annyira, hogy elmenetelének ideje elérkezett. De az ő halála zörgetéssé lett, s én nem akarom továbbra is süketnek tettetni magam, megnyitom az ajtót. Azt még nem tudom, miről veszem észre, hogy Jézus itt van, belépett az életembe. De talán valami módon tudtomra adja majd.
Úr Jézus, köszönöm, hogy megkerestél és nem veszítetted el a türelmedet, miközben hiába zörgettél. Kész vagyok arra, hogy behívjalak, és mostantól kezdve ne csak nagyünnepi vendég, de mindennapi lakótárs légy köztünk. Ámen.