Talán olvasóink különösnek találják, hogy régi olvasmányaim között költők művei szerepelnek, de ezeket a verses emlékeimet a folytonosság jellemzi: előveszem, olvasom őket, majd talán évek is beletelnek, amíg újra a kezembe kerülnek.

Dsida Jenő kriptáját, amikor az enyéimhez megyek látogatóba, mindig felkeresem egy rövid megállás erejéig, hiszen művészetéhez személyes emlékek is kapcsolnak.

Tünde lányom középiskolai múltjába egy félévnyi kolozsvári időszak is beletartozik, amikor nagyszüleinél lakva az unitárius kollégiumba járt; édesapám latintanárként szívesen foglalkozott a latin nyelvet mindössze egy évig tanuló lányom felkészítésével. Szüleimet gyakran látogatták édesapám volt tanítványai és az egykori cserkészek. A kolozsvári színház egyik színésze, Perényi (Predics) János, aki iparos cserkészből lett öregcserkész, egy alkalommal, amikor én is jelen voltam, s arról beszélgettünk, hogy Dsida költészetének csúcsa a Psalmus Hungaricus, elszavalt belőle egy részletet. Kitűnően szavalt, és örvendtünk, hogy tehetségét a mi szűk családi körünkben is szívesen megcsillogtatta. Lányomnak annyira megtetszett a szép hangú és szép arcú színész, hogy kolozsvári tartózkodása alatt többször meglátogatta kedves, de gyermektelen családját.

A napokban újra elővettem a Dsida verseit tartalmazó Zarándokút című kötetet, és újraolvastam több versét, de mindenekelőtt a Psalmus Hungaricust. Gondolom, biztatóul a nem rövid vers refrénjét elég megidéznem, hogy a versbarátok kedvet kapjanak e kevéssé ismert erdélyi magyar költő műveinek fellapozásához.

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszöget / üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!”