Ott, ahol ma a Paprika vendéglő áll, korábban önkiszolgáló működött, de az én gyermekkoromban csak egy vizes, zsombékos gödörszerű hely volt. Ennek a területnek a végén található néhai id. Szotyori Nagy Simon háza; mellette volt a Kádár György-féle élet (ma a Szabó János családjáé), azután egy kis, résnyi utca által elválasztva a Nagy Gyula háza, a Cseh Iréné és a Barabás László-féle életek. Az utcácska végében, amolyan zsákutcában a Szakács család lakott.

Szorgalmas szomszédság

Gyermekként ismertem ezt a helyet, mert nagyanyámmal, Kelemen Zsuzsannával és szüleimmel ezeket az udvarokon, kerteken átvezető ösvényeket használtuk, ha a falu központjába akartunk jutni.

Mielőtt rátérnék Szotyori Nagy Simon földbirtokos sorsának ismertetésére, e szomszédainkról is írnék néhány sort. Szorgalmas, kertészkedő emberek voltak, főleg az árvácska termesztésében jeleskedtek. Ezt Barabás Laci bácsi kertésztől tanulták meg, akinek szép, nagy kertészete volt, ahol főleg virágokkal foglalkozott. A 40-es években felvásárló ügynök volt a gazdag kereskedő Kohn Dávid és családja számára. Járta Budapestet és más magyarországi településeket, sokat tudott, sokat látott, és kedves, jó modorú, tiszteletet megadó egyéniségként maradt meg emlékezetemben. Édesanyám sokszor mesélte, hogy Laci bácsi mondogatta: eljön az az idő, amikor az uzoni nép emeletes házakban fog lakni, s mindenki otthon mozizik. Ilyenkor a háta mögött integettek sokan, hogy bolondságokat beszél. De az idő őt igazolta, mert a 70-es évek végén Uzonban is kezdték építeni a tömbházakat, a házimozi pedig nem más, mint a tévé... Laci bácsi kitűnően értett az árvácska termesztéséhez, szomszédasszonyai hamar eltanulták tőle a tudnivalókat, Brassó piacain árultak minden kedden és pénteken. Az árut Peka Károly bá vitte egy öreg lovával és a feleségével, Annával. Már éjjel 2 órakor elindultak, hogy amire megvirrad, érjenek oda az áruval. Sokszor a ló magától ment, mert az öreg elaludt menet is meg jövet is a hosszú úton.

Érdekes jelenség volt Cseh Irén, aki szintén ott lakott. Afféle mindentudó asszony volt, imádta a kutyákat, 4–5 nagy kutyája is volt, amelyekkel időjárást jósolt. Nagy Gyula bácsi felesége is Irénke volt, szintén kitűnő kertész, aki virágok, zöldségek eladásából egészítette ki a családi költségvetést. Az utcácska jobb oldalán a Szőcs Sándor-féle élet áll; a bácsit komának hívták, felesége egy kicsi, ártatlan nénike volt. Mindig ketten jártak az úton, amíg meg nem haltak, mint a mesékben. Kádár György ügyes, talpraesett székely férfi volt, aki az uzoni református egyháznál fontos szerepet töltött be, a dalárda oszlopos tagja volt. Felesége, Jolánka néni kedves, barátságos, jólelkű asszonyként él gyermekkori emlékeim foszlányai között.

Nagy Simonék kálváriája

Akárhogy szeretnék emlékezni a Nagy Simon családjára, nem sikerül, mert az én gyermekkorom idején ez a család már a poklok poklát járta a messzi Dobrudzsában. Idős Nagy Simont és családját Szotyorból hurcolták el azon a bizonyos 1949. március 3-ára virradó éjszakán, húshagyókedden. 1949-ben országszerte mintegy nyolcvanezer földműves és gazdaember ellen indult el a kommunista gépezet a kollektivizálás égisze alatt. Mindenkit, aki a listájukon szerepelt, lakásuk elhagyására kényszerítettek. Idős Nagy Simon földbirtokost és családját Szotyorból hurcolták el. Éjszaka érkeztek a fegyveres civilek, rákiáltottak az álmukból felvert szülőkre, hogy ide a kamrakulcsot, ezennel mindent lefoglalunk. Életük során összegyűjtött összes javaikat elkobozták az akkori törvény nevében... A családfőt, id. Nagy Simont a milícián fenyegetéssel, bántalmazással arra kényszerítették, hogy vagyonát önként ajánlja fel a román államnak. Bár Szotyor közel esett Sepsiszentgyörgyhöz, többé nem engedtek hazamenni senkit sem, sőt, minden hétfőn jelentkezniük kellett a hatóságoknál.

A Nagy családot egy jó barátjuk, Vutsi Antal hívta otthonába, és amíg el nem szakították őket egymástól, ott is lakhattak. De 1950 elején id. Nagy Simont idősebbik fiával, a 15 éves Simonnal a brassói Fellegvárba vitték, miközben édesanyjukat a kisebb fiával, Tamással Dobrudzsába. Zárt vagonokban vitték a többi háromszéki kitelepítettekkel együtt. Brassóban a szeku pincéjében tartották fogva az apát és 15 éves fiát, éheztették, gyakran meg is verték őket. Velük raboskodott a gidófalvi Zsigmond Zoltán és a dálnoki Beczássy István is, akinek a családját szintén Dobrudzsába vitték, virágzó gazdaságát feldarabolták, javait szétosztották vagy ellopkodták olyanok, akik az árpát a rozstól sem tudták megkülönböztetni, de a párt hű katonái voltak. A legfájóbb az volt, hogy megalázóik, kínzóik mind magyar emberek voltak, mert akkoriban Székelyföldön még románok nem éltek, a szekusok, a rendőrök mind magyarok voltak.

1951. szeptember 22-én id. Nagy Simont és fiát zárt marhavagonban Dobrudzsába vitték. Azt hitték, hogy Szibéria lesz a végső állomás, de két és fél napi utazás után egy nagy pusztaság közepében letették őket: megérkeztek évekig tartó szenvedéseik színterére. Ami a dobrudzsai viszonyokat illeti, rettenetes körülmények között éltek. Köleskása, korpacibere, puliszka volt a menü, az is kevés; húst hónapokig nem láttak, rovarok, patkányok azonban mindenütt rajzottak. A rizsföldeken a piócák szívták vérüket, védekezésként sós rongyokat kötöttek lábszárukra, az távol tartotta a vérszívót. A Duna vizét itták, abból mosakodtak. Nyáron 40 fokos meleg, télen az orosz puszták hideg szele, a Krivac tette még nehezebbé az istállószerű barakkokban lakók életét. Tűzifájuk sem volt, napraforgó- és kukoricaszárat, csutkákat égettek, amelyek füstöltek, de meleget nem adtak. Idős Nagy Simon több száz disznót gondozott. Egy nap az éhségtől s a fáradtságtól összeesett, a disznók pedig összeharapdálták, társai alig tudták közülük kimenekíteni.

A kitelepítettek gyermekei iskolába sem mehettek, éveket kellett mulasztaniuk. Őket is dolgoztatták az állami gazdaságokban, disznók, tyúkok, egyéb állatok gondozása volt a feladatuk. A térségben lakó lipovánok tudták, hogy nem bűnözők, segítették őket hallal, zöldséggel, egy-két edénnyel, amennyi az ő szegénységükből is kitellett. Csomagot otthonról, ha volt kitől, csak évek múltán kaptak: rabok voltak, posta nem járt, életjelt sem tudtak adni magukról.

Halottak és hazatérők

Az első halottjuk Benke László volt, Eresztevény-maksai földbirtokos huszártiszt, sírját a dobrudzsai pusztán semmi sem jelzi. Volt, aki a kilátástalan sors elől a halálba menekült: a Szárazajtáról elhurcolt Budai Károly és felesége a Dunába ölte magát. Voltak olyanok is, akik hamarabb megszabadultak; aztán megszűntek a dobrudzsai lágerek, hazaengedték a kitelepítetteket. Már akinek volt, ahová hazamenni, mert időközben a lakásaikból iskola, óvoda, kollektíviroda, tömegszállás, majd később varroda stb. lett.

1958-ban id. Nagy Simon lebetegedett, lebénult. A család azért került Uzonba, mert ott megvolt a nagyszülők háza. A fiatal Nagy Simon pályamunkás volt a vasútnál, a szeszgyárban napszámos, majd állandó munkás, azután a brassói traktorgyárban a pucerájban alkalmazták, az öntvények letakarításánál, ahol sokan kaptak szilikózist. Ezt a munkahelyét otthagyta, majd a répánál dolgozott Rétyi Jóska bácsival, de ez csak szezonmunka volt. Megélhetését segítette a méhészet, amelyet sokáig folytatott Tamás testvérével és Bíró Gyulával (vándorméhészek voltak).

Nem akarom és nem is lehet elfelejteni azt a zenekart, amelynek oszlopos tagja volt. Hegedülni még gyermekkorában tanult meg, a kitelepítés idején Beczássy Pista bácsitól, akikkel együtt szenvedett a család. A zenekar tagjai: Nagy Simon – hegedű, Mannai Tibor – hegedű, majd szaxofon, Pataki Sándor – dobos, Szentpáli Attila – gitár, Ördög Lajos – harmonika; később Mezei Ferenc lett a dobos. Kezdetben Simon Mihály – a sepsiszentgyörgyi Textilgyár fúvószenekarának későbbi karmestere – is tagja volt a zenekarnak, ő pisztonon játszott.  

Visszatérve a Nagy családra, a kisebbik fiú, Tamás egy évvel hamarabb jött haza Dobrudzsából, az uzoni iskolában tanult. Dolgozott a brassói traktorgyárban és a sepsiszentgyörgyi bútorgyárban is, aztán Kökösbe került. Az 1989-es változás után Simi bácsi nagy nehezen, sok-sok utánajárás során valahogy visszaszerezte a vagyont. Gazdálkodik, mindenbe belenyugodva, 88 évesen örvend az öt unokájának, s annak, hogy nem élt hiába.

Ambrus Lászlóné Imreh Anna