Petőfi mint katona aligha emelkedett volna oly szédítő magasságra, mint ahová költészete és egyénisége juttatta. Ami saját feljegyzéseiből, mások emlékirataiból fennmaradt, mind azt bizonyítja, hogy sem tehetsége, sem hajlama nem volt a hadi pályához. Másfél esztendei régibb közkatonáskodása és néhány havi tiszti működése Bem oldalán azt bizonyítja, hogy Petőfit inkább a költői lélek csapongó szeszélye, a rajongó forradalmár szív heves vágyakozása, semmint a pályának szeretete vagy a mesterségnek valami különösebb megértése vitte a táborba. Fegyelmezetlen, ellenmondást és parancsot nem tűrő természete már eleve kizárta, hogy jó katona lehessen. Emberszeretete, az elnyomatás és az egyéni szabadság korlátozása ellen való folytonos lázadása nem tudta sohasem elviselni a katonai fegyelem vasparancsait, és ez nemcsak közkatonáskodása, de forradalmi működése idején is a legképtelenebb helyzetekbe sodorta. Sápadt, vézna testalkata nem bírta a katonaélet fáradalmait. „Sárga pitykés, zöld hajtókás montúrja – írja róla ifjúkori barátja, dr. Sass István –, nadrágja, csolnakszerű bakancsa úgy lötyögött rajta, mintha nem is rá szabták volna.” A kaszárnya éji nyugalmát olvasással zavarta meg. Szuronyára gyertyát akasztott és gyakran hajnalig olvasgatott. Társai feljelentették és a „tintanyaló” kurtavasat kapott. Sopronban Liszt Ferenc hangversenyzett. Petőfi polgári ruhában kiszökött a kaszárnyából, hogy a művészt láthassa. Persze, ezért is megvasalták. Ha valamely társát fellebbvalói parancsra meg kellett vesszőznie, egész nap nem tudott enni. Az őrhelyen Horatius ódáit vagy Schiller költeményeit szavalta. Ezért is becsukták. Néha elmerült gondolataiba és megfeledkezett a szokásos tisztelgésről. Ezért is kurtavas járt. Egy hosszú, hetekig tartó gyaloglás után pedig vézna teste megroppant, és 1840 május-június havában a gráci kórházba került. Körülbelül három hónapi kezelés után a katonai szolgálat alól mint „Realinvalid” végleg felmentetett. Az orvosi felülvizsgálati lap megvan a 48. gyalogezred irattárában. „Gyönge testalkat, tüdővész és a szívedények tágulására való hajlandóság”. Ez az orvosi lelet, amely elbocsátására okul szolgált.

A beteg test és fegyelmezhetetlen lélek nem volt katonának való. Később sem vált azzá és a nemzet szabadságharcának az ő gyújtó dalai sokkal nagyobb szolgálatot tettek, mint tett a vezérkari őrnagy, aki Bem parancsa ellenére, kard, fegyver nélkül elbámészkodva nézte a segesvári csatát, és azt sem tudta, nem is sejtette, hogy rég elkövetkezett már az a pillanat, mikor mindenkin csakis a menekülés segíthet. A szabadságharcban való részvételre a közvélemény kényszerítette Petőfit. Mikor (1848. szeptember 10. és 15.) híre kel, hogy Jellachich átkel a Dráván, és hogy Ferdinánd király nem hajlandó Jellachichot visszaparancsolni, világos volt mindenki előtt, hogy a nemzet fegyveres ellenállása el nem maradhat. Petőfi is megírja gyújtó proklamációját a nemzethez, fegyverbe szólítván az ország minden fegyverfogható fiát. A fegyverkezés meg is kezdődik és az ifjúság csapatostul vonul a zászlók alá. Bizonyos, hogy Petőfi is tisztában volt kötelességeivel. De magánkörülményei nem kedveztek elhatározásának. Júliája szülés előtt volt, és nem volt senki, akire az imádott nőt rábízhatta volna. A költő tehát Pesten maradt. De ekkor megjelenik ellenségeinek gúnyos támadása, kétszínű barátainak kíméletlen csipkedése. Az Ungar című lap megtámadja őt és Vasvári Pált, hogy miért nem mennek a harctérre, ők, kik oly szenvedélyesen izgatnak a forradalom mellett? És megjelenik Vachot Imre Nemzetőr című lapjának gúnyos felhívása, egyenesen aposztrofálván Petőfit. „Nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának – te katona voltál, gyermeked nincs – s roppant kardod, amellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik”, mondja kíméletlen rosszindulattal a cikk írója a felesége mellett virrasztó költőnek.

Petőfi lelke lángra lobban. „Hallod-e szív, szívem!” zengi költeménye a néma fájdalmat és „Golyók sívítnak, kardok csengenek” című versében nyugodtan és önérzettel mondja, hogy senki se tanítsa, hol a helye, ha a fővárosban elvégezte kötelességét, a csatába és a pokolba is elmegy. És elment… A közvélemény belekényszerítette a halálba.

Haladéktalanul beadja folyamodványát a hadügyminisztériumba és a Hivatalos Közlöny 1848. október 16-án közli kapitánnyá való kineveztetését. Az Életképek két sorban jelenti: „Petőfi elutazott, kötelességét, mint becsületes hazafi, teljesíteni”. Mi haszna volt a hazának a segesvári csatamezőn tétlenül bámészkodó egy szál katonából! És mi haszna lehetett volna a költőből, ha ócsárlóinak hitványsága nem szorítja őt végzetteljes sorsa felé! Mint igaz forradalmi lélek – a szabadságharcnak igazában véve talán egyetlen valóban forradalmi egyénisége! – nagyobb szolgálatot tehet vala az ügynek, ha lantját kardjával nem cseréli fel. De fanatizmusa, hazájának rajongó szeretete, főleg pedig hiú és heves forradalmi érzelmekkel tele nejének folytonos ösztönzése a csatatérre vitte. E véres oltáron nem sokat segített a nemzeti ügynek. Alig tudunk róla valami feljegyzésre érdemes haditettet. Barátai, a csaták szemtanúi mind feljegyezték ugyan, hogy halálmegvető bátorsággal állt mindig a puskatűz elé, de hősi tett, stratégiai erény nem fűződik nevéhez. Volt ebben katonai alkalmatlanságán kívül másnak és más egyébnek is igen nagy része. Elsőbben is Bemnek, ennek a rajongó lelkű katonának, aki az ő „szegény költőjét”, amint Petőfit nevezni szokta, szándékosan olyan helyekre állította, ahol a veszély legkisebb volt. És másodszor Petőfi összeférhetetlen, fegyelmet nem tűrő egyéniségének, amely őt alig háromnegyed esztendei tiszti működése alatt folytonos konfliktusokba keverte a hadsereg vezetőivel úgy, hogy mint teljességgel megbízhatatlan katona használhatatlannak tűnt fel fellebbvalói előtt.

Kineveztetése után rövid időre mindjárt komolyabb kellemetlensége támad. Parancsot kapott, hogy zászlóaljával induljon Becskerekre a szerbek ellen, és ezt nyomban tudatta nejével Erdődre, aki azonban szemrehányó levélben felelt, hogy őt szülésében oly közel elhagyja. Petőfiben feltámad a rajongó szerelmes. És zengnek lantján a húrok. (…)

És a költő legyűri benne a katonát. Nem teljesíti a különben elég fontos parancsot, hanem nyomban Erdődre utazott. Ezt azonban óvatosságból megjelenti a honvédelmi bizottmánynak, ahol azonban nem vették, természetesen nem is vehették tréfára a dolgot. Szökevénynek akarják deklarálni. Barátja, Orlai, ezt tudatja is vele. Erre ő megütközve írja: „Az igaz, hogy én, miután egyáltalában nem kaptam engedelmet, engedelem nélkül jöttem el a zászlóaljtól, de azért nem volt szükség bevádoltatnom, mert magam azonnal tudtára adtam a honvédelmi bizottmánynak. Ha ezért engem kitörülnek a kapitányok sorából, fogadom, hogy én meg őket kitörlöm moraliter az élők sorából.” Nem volt igaza, de megbocsátottak neki. Hisz Petőfinek hívták. 1849 január közepéig volt családjánál. Ez alatt írta Csatadalát, amelyet megküldött a képviselőknek országos költségen való kinyomatás végett. „Milyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény – írja a képviselőháznak –, bizonyítja egy francia tábornok levele, aki azt írta a konventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes sereget, vagy egy kiadást a Marseillaiseból”. Csatadalát a magyar Marsellaise-nek szánta, s a képviselőháznak tetszett is, de a beállott zavarok miatt senki sem intézkedett.

A honvédelmi bizottmánnyal rendezvén dolgát ismét a sereghez akart menni. Előbb azonban előléptetést kért. Vetter Antal tábornok, nem jogtalanul, elutasította kérését. „Hisz ön még az ellenség előtt sem állott, ne terheljen ilyen nevetséges kérelmekkel!” – mondta volna neki Vetter. Petőfi panaszos levélben fordul Kossuth Lajoshoz, és hivatkozva költői érdemeire, meghallgattatást kér. „Kérelmem, írja január 13-án, inkább Vetter tábornok elé tartozik tán, mint Ön elé, de azzal az emberrel egyszer beszéltem és többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilizálatlanabb emberek a világon. A história bizonysága szerint némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealáztatást szenvednek, s én ezek közé tartozom”. Már nem kér előléptetést, „nem is fogadom el mindaddig, amíg hadi tetteim azt követelni nem fogják”, csak azt kéri, hogy Kossuth tétesse őt át Bem hadtestéhez. Ezt meg is kapta. Nyomban útra kerekedett, és többedmagával eljutott Marosvásárhelyig. Másnap Medgyesen a fogadóban találkozik Lisznyay Kálmánnal, aki Petőfi nyakába borulva így kiált fel: – Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét is kockára tettek? A csapat kitörő örömmel fogadja a költőt. (…) A csapat egetverő éljenzésbe tör és mindenki szemtől szembe látni és kezet szorítani szeretne vele. Bem és tisztjei is nagy szeretettel fogadták. Az öreg szabadságharcos, aki egy leigázott nép szomorú csatateréről jött a magyar nemzet szabadságáért küzdő csapatok vezetésére, megértette a szabadságért daloló költő nagyságát és oldala mellé rendelte. Segédtisztjévé nevezte ki. Ebben a minőségben vett részt először nagyobb csatában, Szelindek mellett, ahol Bem első nagyobb vereségét szenvedte. A csata előtt Bem meghagyta Petőfinek, hogy tartsa magát a tűzvonalon kívül; nem szeretné, hogy a magyar nemzet egyik jeles költője ott vesszen. – Köszönöm, tábornok úr, a figyelmeztetést, felelt Petőfi, megígérem, de nem tudom, mit fogok tenni akkor, midőn az ágyúk dörgését fogom hallani. Úgy is történt. Mikor a tüzelés megkezdődött, Petőfi bátran előretört, sőt, néhány lovasával még akkor is előrehatolt, amikor gróf Bethlen Gergely, a parancsnok, Bem rendeletére lefúvatott. Petőfi rosszallta a parancsot, és Bethlennel össze is szólalkozott, amiből ismét kellemetlensége lett.

Bem nagy csaták előtt állván mindenáron el akarta távolítani maga mellől Petőfit. Debrecenbe küldte tehát, „miután – írja feljegyzéseiben Bauer őrnagy – vétek volna életét csatákban kockáztatni, és neki inkább kötelessége hazáját arany tollával, mintsem durva vassal szolgálni”. Debreceni tartózkodása alatt ismét konfliktusa támadt. Ezúttal magával a hadügyminiszterrel, Mészáros Lázárral, kinek levelet hozott Bemtől. Midőn Mészárosnál személyesen jelentkezett, ez rászólt, hogy hogyan mer kihajtott inggallérral, nyakravaló és kesztyű nélkül előtte megjelenni. Petőfi ebben a különben szabályszerű katonai figyelmeztetésben kicsinyes hatalmaskodást látott, és a parancsnak, hogy szabályszerűen öltözve jelenjék meg újból a hadügyminiszter előtt, nem tett eleget. Mészáros erre magához rendelte és figyelmeztette, hogy vagy tartsa meg a katonai rendet, vagy pedig mondjon le. Petőfi a lemondást választotta és még aznap a következő levelet intézte a hadügyminiszterhez:

„Tisztelt Hadügyminiszter Úr! Megfontoltam a dolgot, melyért tegnap magához hivatott Ön, s annak következtében jelentem, hogy kapitányi egyenruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egyáltalában nem lehet viselni, s miután a nyakravaló-nem-hordás végett több leckéztetést vagy pláne kényszerítést nincs kedvem tűrni. Én tettem már annyi szolgálatot a hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a hazát nyakravaló nélkül védhessem, ha Önöknek máskép tetszik, ám legyen meg az Önök akarata. Egyébiránt Önök letéphetik rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot… teljesíteni fogom hazafiúi kötelességemet egyszerű polgári öltözetben, mint közkatona, csak arra bátorkodom Önöket figyelmeztetni, ne iparkodjanak a honvéd egyenruhából kirázni az olyan tiszteket, kik minden erejökkel arra törekszenek, hogy e ruhának elveszített becsületét visszaszerezzék, mert az ilyen emberek nem nagy számmal vannak.”
Mészáros a levelet kiadta a hivatalos lapban, amely a következő sorokat tette elébe: „Hogy milyen levéllel tiszteltetett meg a hadügyminisztérium, azt minden kommentár nélkül a nyilvánosságnak átadja”. Petőfi dühös lett (bár nem lehet tagadni, hogy Mészáros igen elnézően kezelte vele szemben a hadi cikkelyeket) és Nyakravaló c. epigrammjával csúfolta ki a szerinte kicsinyes és igaztalan eljárást.

Ez az esemény egy időre leszorította a katonai pályáról. De már március végén újból a harctérre megy és Szebenben mint közvitéz jelentkezik Bemnél. Bem visszaadja a rangját, újra segédtisztjévé teszi, és egy arabs ménnel ajándékozza meg. Majd néhány nappal később Bem újból kitünteti. A nemzetgyűlés küldöttei ugyanis az első osztályú katonai érdemrendet hozták Bemnek és vitézségi érmeket a katonáknak. Bem Petőfinek is juttatott egy ezüst érdemjelet, amit Petőfi egy későbbi, a Közlönyben megjelent, egyébként is nagyon érdekes tartalmú levélben így ír le:

„Néhány heti betegeskedésem után visszatértem e hó elején azon hadsereghez, melynek hogy tagja vagyok, büszkeségem, mert vezére Bem, és boldogságom, mert Bem nekem barátom, atyám.

A sors úgy akarta, hogy részt vegyek e hadsereg annyi fáradalmaiban, veszélyeiben és szerencsétlenségében, s hogy diadalmánál ne legyek jelen. Nem zúgott az ágyú, nem csengtek, csörögtek, ropogtak a fegyverek, midőn Szebenbe bementem, csend és béke volt – az ellenség akkor már Oláh­országban bujdosott, német és muszka. Szebenben találtam Bemet, mint egyszerű közember mentem hozzá, minden igény és vágy nélkül. Ő visszaadta a kapitányságot s kinevezett segédének; az elsőt közönyösen, a másodikat gyönyörrel fogadtam el. Másnap Gyula-Fehérvár alá mentünk, s azt még aznap mintegy 3 óra hosszat ágyúztuk, s feladásra szólítottuk fel; a várbeliek egyikre is, másikra is huszonnégy fontosokkal feleltek. A tábornok annyi sereget hagyván a vár körül, mennyi elegendő annak teljes bekerítésére, ide jött Szászsebesbe, s azóta itt vagyunk. Holnap vagy holnapután indulunk Magyarországra. – A napokban voltak itt a hadügyminiszternek s a nemzetgyűlésnek küldöttei, kik hozák Bemnek az elsőrendű érdemjelt. Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg, s különben is a mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó ceremóniához. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mindamellett sok pedanti és táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni, nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: – »Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni; engedje meg Ön, hogy megcsókoljam Önnek jobb kezét, mely az én hazámért vérzett!« – és sírva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sírtunk – de ezt nem olvasni kell, ezt hallani és látni kellett volna.

Tegnap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem az által, hogy érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki ne írjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még fel van kötve, s ezt mondá: »bal kézzel tűzöm fel, szívem felőli kezemmel!«, s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! Az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom Önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, Ön pedig becsületet.”

E megindító levelet Petőfi már Debrecenben írta, ahová Bem ismét mint futár küldötte. Féltette a költőt és örömmel távolította el a csatatérről. Leveleket küldött vele Kossuthhoz és Klapkához. Ajánló levele, amelyet Kossuthhoz intézett, így szólt: „Tegnap írt levelemet ma viszi Önhöz Petőfi úr, akinek tehetségei, hazafisága és nemes jelleme, kétségkívül eléggé ismeretesek Ön előtt. Ön küldötte őt hozzám Kormányzó úr, s ezt melegen köszönöm, mert az ő eszméi, bátorsága és ügyessége nagy szolgálatokat tettek nekem. Most, hogy a dolgok szerencsésebb fordulatot vettek, s ő az Ön keze alatt jobb szolgálatokat tehet hazájának, futárul küldöm őt Pestre, hogy vigye Önhöz sürgönyeimet. Petőfi úrnak szüksége lesz, hogy egy ideig egészsége helyreállítása végett Pesten maradjon, s mivel úgy találom, hogy szolgálatai jutalmat érdemelnek, bátor voltam őt őrnagynak kinevezni és kérem, legyen szíves megerősíteni a kinevezést.” Úgy Kossuth, mint Klapka nagyon hidegen fogadta, sőt, Klapkával súlyos összeütközése is támadt, mert annak idején közzétette Bem tábornok egy korholó levelét, amelyet ez a vele szemben engedetlenkedő Vécsey tábornokhoz intézett. Petőfi így írja le a történteket Bemhez intézett francia nyelvű levelében:

„Tábornok Úr! Pest, 1849. május 17. Engedje meg, hadd beszéljem el a sötét és keserű napokat, melyek fejem felett átmentek, amióta a szomorú kénytelenség ért, hogy Önt el kelle hagynom; Önt, legnagyobb tiszteletem s fiúi szeretetem tárgyát. Megérkezve Debrecenbe, bejelentettem magamat Kossuth úrnál, az Ön leveleivel. Nagyon hidegen fogadott, talán több mint hidegen. Meg voltam lepetve, mert nem tudtam megérteni e különös bánásmódot irántam, aki ahhoz voltam szokva, hogy mindig igen nyájasan fogadtattam általa. Kérdem tőle, mikép lesz szíves rendelkezni jövőm felől? Ő ezt a lakonikus választ adta: az nem tartozik őreá, menjek a hadügyminiszterhez. Eljöttem tőle s mielőtt a hadügyminiszternél magam jelentkezném ügyemben, már rendeletet vettem, hogy jelenjek meg előtte, amit meg is tettem. Az ideiglenes hadügyminiszter, Klapka tábornok, még hidegebb volt; mit mondok? hideg? sőt goromba… (…) Ily jelenet után egyetlen teendőm volt: újra lemondani, mert nem akartam, nem is maradhattam tovább oly hadsereg tagja, melynek a minisztere egy tiszt becsületszavának nem ad hitelt. Elfogadta lemondásomat. Szolnokról írtam neki, magaviseletéhez illendő hangon, már mint polgár ember s nem katona; mindamellett itt befogatott s nem restellte eltagadni, hogy elfogadta volna lemondásomat s azt állítani, hogy ennélfogva még hatósága alá tartozom s ha nem volnék Petőfi, levelemért huszonnégy óra alatt felakasztatna stb.

Ily jutalmat nyerek hát hazámtól hét évi folytonos munkásságomért. S kik osztják nekem e jutalmat? Ugorkafára felkapottak, akik még semmik se voltak, mikor én már voltam valami, s akik megint semmik lesznek, mikor én még valami leszek! Nem tudom még mit leszek teendő, mert lelkem egészen fel van zavarva, fel van dúlva, egyfelől e kiáltó bántalmak által, másfelől tisztelt atyám és forrón szeretett anyám hirtelen halála által, kik mind a ketten leghőbb imádásom tárgyai voltak. Csak egy hete még, hogy atyám haláláról értesültem s ma már anyám is megszűnt élni. Szegény költő! — szokta Ön nekem mondani olykor. Szegény költő, igazán! – Bocsásson meg nekem, tisztelt tábornokom, e részletekért, melyek Önt talán kevéssé érdeklik, de melyek leírása megkönnyíti megtört szívemet, Ön mindig oly jó volt irántam; kihez szólhatnék őszintén, ha Önhöz nem? Isten áldja meg Önt! Én Önt soha sem fogom feledni; valamint Önt is kérem, ne feledkezzék meg szegény hazámról, melynek legfőbb s talán egyetlen gyámola. Isten Önnel, tábornokom, Isten Önnel, atyám! Önnek háladatos fia, Petőfi Sándor.”

Lemondván tiszti rangjáról, sértő levelet írt Klapkának, de azért később két tiszt által bocsánatot kért tőle. A bocsánatkérés után Klapka magához hívatta, „kifejtette előtte magaviselete hazafiatlan voltát” és bocsánata jeléül kezét nyújtotta a költőnek. „Ő azonban – írja Klapka emlékirataiban – nagyon szófukar volt és eltitkolá felindulását, melyet bensejében érezhetett és később azzal a költeménnyel állott rajtam bosszút (»Egy goromba tábornokhoz«), mely csak jóval halála után került a nyilvánosság elé. Petőfi később hősi halállal halt meg. Sajnálom ezt az esetet.”

Másodszor vált meg immár katonai rangjától Petőfi, de a nyomor harmadszor is a hadsereghez kényszeríti. A fátum kérlelhetetlenül kergette tragikus sorsa felé. Petőfi anyagi zavarokba került és kénytelen volt Bem lovát is eladni, amit keserű levélben tudatott a tábornokkal, egyúttal bocsánatáért esdekelve, hogy ajándékát nem őrizhette meg. Bem megkapván a levelet, Kurz tábornok által 200 forint útiköltséget és egy levelet küldetett Petőfinek, kérvén, hogy jöjjön táborába. Petőfi nem fogadta el az ajánlatot, és ezt levélben adta tudtul Bemnek. Tollal akarta szolgálni hazáját, és az egyenruhát többé nem volt hajlandó magára ölteni. De másképp határozott. Nem tudott nyugodni. És mikor az oroszok egyre sűrűbb rajokban nyomultak előre, ismét Bem táborába indult. Bem nagy örömmel fogadta és Kurz tábornokkal jelentést tétetett a kormányhoz, hogy a költő ismét szolgálatba lépett. „Jelentse Ön a hadügyminiszternek, szólt Kurzhoz, de vigyázzon, jelentse Ön szó szerint ezt: Segédtisztem, Petőfi őrnagy, ki Klapka tábornok gyalázatos eljárása miatt leköszönt volt, újból szolgálatba lépett.” Ez július 29-én történt, 1849-ben. Harmadnap volt a segesvári csata, Petőfi halála napja.

Seress László