Részlet a készülő Táncöröm című, a kézdivásárhelyi táncos múltat bemutató könyvből
…Egy a szívem – fordítjuk meg a közismert dalbetét mondatainak sorrendjét, s máris ki lehet találni, hogy olyasmiről lehet szó, amikor valakik tényleg egymásra találnak. Hogy miképpen történt ez, azt kérdezem az István házaspártól, István Andrásné Rancz Gizellától és férjétől, István Andrástól. A hosszúra nyúlt beszélgetésen, amely során felmerült a kézdivásárhelyi táncos múlt felelevenítésének szükségessége, az is elhangzott, hogy abban a hatvanas évekbeli népi együttesben nemcsak barátságok születtek, hanem házasságok is.
– Ez tényleg így volt – olvasom a férj által megfogalmazott szövegben. – Kézdivásárhelyen a kultúrtevékenység visszanyúlik az én gyerekkoromig, emlékszem színdarabokra, kórusra, az emlékezetes János vitézre, Mágnás Miskára, amelynek szereplői a város gyáraiból, szövetkezeteiből kerültek ki. Én is a Munkás Kisipari Szövetkezet alkalmazottja voltam, amikor beválasztottak az új kézbe került táncegyüttesbe, amelynek Mihálycsa Szilveszter lett az oktatója. Én is szereplője voltam a Mihálycsa Szilveszter által betanított táncoknak. Ez megszakadt aztán 1966-ban, amikor elvittek katonának, de a leszerelés után, 1967. június 29-től újra színpadra léptem. 1968-tól a táncospárom Rancz Gizella lett, aki ma is az lenne, ha lehetne úgy műkedvelősködni, mint régen, de páromként megmaradt, mert 1970. április 25-én feleségül jött hozzám. Azt még elmondom, hogy mi mindig elöl, a színpad jobb szélén táncoltunk, ha nem volt másképpen a koreográfia. Az előadásokon mindig a legjobban kellett járnunk, ennek a gyümölcse volt az elismerő vastaps. Aztán 1971–72-ben abba kellett hagynunk, a munkahely, a család ezt diktálta.
A férj sok mindent elárult, de valamivel szűkszavúbban a párja is nyilatkozik. Ő is papírra vetett pár gondolatot.
– Néhány mondatban szeretném ismertetni, hogyan is kezdődött műkedvelői táncos pályafutásom. 1968-ban testvérbátyám, Rancz István (sajnos már nincs köztünk), aki már táncolt a művelődési háznál, mondta, hogy táncolni szerető lányokat keresnek a művelődési ház tánccsoportjába. Ekkor ismertem meg Mihálycsa Szilvesztert, akit mi, táncosok Szilinek hívtunk. Első témás táncunk a Lakodalmas volt, amelyben voltak csak lányos és csak legényes részek, de páros táncok is.
Az én párom István András lett. Második témás táncunk a Bálványosvár balladája volt, amellyel a Bálványosi népdal- és -táncfesztiválon többször is felléptünk. Következő témás összeállításunk a Szüreti mulatság volt. Ezekkel a táncjátékokkal sokszor és sok helyen felléptünk, többek között Curtea de Argeșen, a tengerparton, ahol négy napot töltöttünk. Csak dicsérő szavakkal illethetem azokat, akik akkor a mi munkánkat irányították, a művelődési életet magas szintre segítették. Az én táncos pályafutásom 1971-ben ért véget. A táncospárom örökre a párom lett, házasság után jött az első fiunk, s akkor már nem futotta időnkből a táncra. Igaz, azért egy-két alkalommal még ott voltam a bálványosi ballada táncosaként. Jó volt abban a csapatban létezni, igazi, nagycsaládi hangulat uralkodott, szeretettel gondolok vissza azokra az évekre, a kórustagok, zenészek, táncosok között töltöttem ifjúságom legszebb éveit. Hiszem, a megszülető könyv ezt a nagy közösségi erőt, kölcsönös tiszteletet tükrözi majd vissza.
Péter Sándor
