– Kitelepített család sarjaként élte meg korai gyermekkorát. Hogyan emlékszik az akkori évekre?
– A családom kitelepítésekor ötéves voltam, és mi, gyermekek természetesen éreztük, hogy valami nagy baj van. Nem értettük a bennünket hirtelen körülvevő román nyelvet, hogy miért csúfolnak bennünket, miért kergetnek meg az utcán. Annyi hagymalevest és pirított grízt ettünk, hogy ma sem bírom az illatukat. Halványan az atyhai házkutatásokra is emlékszem, amikor emberek jöttek és mindent felforgattak, az anyám sírására, ezek mind-mind megmaradtak, de leginkább a félelem érzése. A Dobrudzsába, Sibioara nevű helységbe kerülésünk, a magyar közösségből való kiszakíttatásunk nagyon megviselt, korábban elképzelni sem tudtam, hogy a magyarokon kívül más nép is létezik.

– Sokáig, netán máig hurcolja magával azokat az emlékeket? Művei részben valami hasonlóra „utalnak”…
– Annak a kornak az emlékei – szépek és kevésbé szépek – nagymértékben befolyásolták a művészetemet is, hiszen összességében drámaként éltem meg azokat az éveket. Megtörték a lelkemet, tele voltam stresszel, félelemmel, gátlásos lettem. Néha még ma is, akaratom ellenére is a felszínre törnek, és az alkotásaimban is helyet követelnek maguknak. Erre rátett egy lapáttal, hogy a zágoni időszakomban rendre kizsűrizték a torz, expresszív figuráimat. Amúgy Zágon sokat segített rajtam, hiszen mindig azt terveztem, hogy falusi rajztanár leszek, ottani gyerekeknek adok át valamit a tudásomból, és a zágoni közel tíz évem alatt ez sikerült is. Több díjat kaptunk a gyerekekkel, ebben a tekintetben egyfajta országos nevet is szereztem, egyre többet lehetett hallani a zágoni iskoláról. Saját művészetemre többnyire éjszaka jutott idő, sokszor a kis manzárdszobánkban ért a hajnal, csak rövid szundikálás után indultam az iskolába.

– Egy idő után mégis elveszítette vonzását a falu, keresgélni kezdte a város felé vezető utat. Miért?
– Mindenekelőtt azzal volt bajom, hogy fokozatosan kezdtem elveszíteni a falusi élet jellegét, Zágon egyre szűkebbé vált az alkotó ember számára. Hiányzott a művészközösséggel való állandó kapcsolat, a képeimet buszon hurcoltam be magammal Szentgyörgyre. Sokat jártam Deák Barnáékhoz, őket már korábbról, Marosvásárhelyről ismertem. Akkoriban kezdett megpezsdülni a művészeti élet, műtermek létesültek, a hetvenes évek elején kerültek ide Plugor Sándorék is. Rajztanárként azonban nem tudtam volna elhelyezkedni a városban, az 1979-es zágoni Mikes-ünnepséget követő eszem­-iszomon viszont megismerkedtem Ráduly Gittával, a megyei kultúrfőnökkel. Az ő hívására kerültem be az akkoriban megnyíló képtárba, Baász Imre mellé alkalmaztak restaurátorként.

– Emlékeim szerint a látogatók is találkozhattak önnel…
– Persze, amolyan mindenes voltam, jegyet árusítottam, látogatókat fogadtam, kísértem őket. Sajnálkoztak is a zágoniak, hogy eljöttem onnan kapusnak. Néha el is keseredtem, hiszen egy éven át ingáznom is kellett, míg végül kiutaltak egy lakást az akkor már kétgyermekes családomnak. Aztán országos szinten kötelezővé tették a restaurátorok továbbképzését. Nehezen szántam rá magam, hogy három évre magára hagyjam a családomat, de nem volt választásom. Bukarestben egy hét után bedobtak a mélyvízbe, kezembe adtak egy képet, és javítanom kellett. Érdekes munka volt, amire igazából ott eszméltem rá, korábban ugyanis azt hittem, a restaurálás annyiban áll, hogy valamit átfestünk, kijavítunk.

– A művészi ranglistán hol helyezné el a restaurátort?
– Az ebbe az irányba haladó kollégák zöme nem folytat igazi alkotó tevékenységet. Kezdetben én is élveztem a restaurátori munkát, elsősorban a retust, a színek kikeverését, a hiányzó részek kiegészítését, a legizgalmasabb az volt benne, hogy mindig új művésszel találkoztam, akinek a világába is, technikájába is bele kellett helyezkedni. De aztán rutinszerűvé vált az egész, beleuntam, egyre jobban vártam a munkaidő lejártát, hogy végre foglalkozhassam a magam dolgaival. Az 1989-es fordulat után aztán a restaurátori műhelyemet a Gyárfás-házból átköltöztettem a 105-ös blokkban lévő műtermembe, ahol együtt lehettek a restaurálásra váró, illetve a saját munkáim. A különböző munkafázisok között válthattam egyikről a másikra. Szabad emberré váltam, az alkotásban tudtam levezetni a különböző hangulataimat.

– Milyen kilométerkövek szegélyezik az alkotói korszakait?
– A zágoni hatások megszűnése után Bukarest következett, ahol módomban állt különböző nemzetközi kiállításokat látni, a bukaresti művészek tárlatait, sok tekintetben módosult a művészi látásmódom is. Megváltoztak, kivilágosodtak a színeim, kezdtem elhagyni a figuratív ábrázolást, az emberek helyett tárgyak jelentek meg, szürreális kompozíciók. A nyolcvanas évek falurombolási őrületének idején volt egy sorozatom, lebontott házakból származó gerendákat, tégladarabokat, fényképfoszlányokat ábrázoló egyfajta csendéletek, amelyek többségén vizes hangulatokat festettem meg.

– Feltételezem, ezek a „defetista” üzenetet hordozó alkotásai sem tartoztak a hivatalos zsűrik kedvencei közé…
– Ezek azért inkább átmentek a szűrőn. Az egyéni kiállítások alkalmával azonban kompromisszumokat is kellett kötnöm, hogy elsüthessem ezeket a munkákat. A Lovag-sorozatomat – ember nélküli páncélos figurák – csak csendéletekkel fűszerezve tudtam kiállítani különböző helyeken. Nem könnyen, de megúsztam a kor kötelező feladatait is. Egyszer Elena Ceaușescu születésnapjára kellett egy porcelánedényekben lévő gyümölcsöket ábrázoló csendéletet festenem, amellyel elképesztően sokat foglalkoztak a megyei pártemberek. Naponta kijöttek a lakásomra, hogy lássák, hogyan haladok, ötleteltek is bele, míg végre valahogy elvitték. Másnap hajnalban megint burrogott az ARO a tömbház előtt, hozták vissza a képet, hogy nagy baj van, a citromot ki kellene cserélni a képen, mert a citrom savanyú gyümölcs.

– Mit hozott az ön, illetve a képzőművész-társadalom számára a rendszerváltás?
– Sommásan azt mondhatom, hogy aki addig dolgozott, a későbbiekben is dolgozott, aki meg nem, attól ’89-et követően sem láttunk túl sokat. Én még az események előtt barátságba keveredtem Jakobovits Miklós nagyváradi képzőművésszel, neki köszönhetem, hogy 1990-et követően olyan technikát kezdtem alkalmazni, amilyet korábban csak ő: vászonra felhordott anyagok, márványporok, homok megfestését. Mondtam is neki, hogy ezzel a technikával nagyon meggyűjti a későbbi restaurátorok baját. Aztán én is kipróbáltam, és korábban talán soha nem érzett belső izgalom vett erőt rajtam. Addig csak klasszikus ecsettel dolgoztam, ezúttal viszont elkezdtem használni a festőkést is. Nagy lendülettel készítettem egy egész sorozatot, Jakobovits is biztatott, annyira megszerettem ezt a technikát, hogy egészen eddig az évig azt folytattam, most ismét visszatértem az ecsethez. A háttérben részben az áll, hogy Atyhában töltöttük a covid-os évek teleit, ahol a favágáson és hóhányáson kívül nem lévén egyéb dolgom, sokat rajzoltam. Azokat akarom megfesteni, de már nem a spaklis technikával, hanem ecsettel.

– A szobrászkodás hogyan „lopózott be” az életébe?
– A rendszerváltozás után kezdtem szobrászkodni, illetve rajzolni, most már párhuzamosan művelem a három műfajt. Sőt, egymásnak adják az ötletet: ha valamit megcsinálok fából, ahhoz hasonlót akarok festeni is, és fordítva. A változás engem is sok tekintetben megváltoztatott.

– Atyhai otthona immár ismert kiállítótérnek is számít. Belső igény vagy a körülmények alakították így?
– Érdekes módon alakult ki ez a galéria. 2011-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé választottak, néhány évvel később pedig az MMA tanulmányi kirándulást szervezett Szovátára. Búcsúkoccintásra hívtam a küldöttséget, és abból az alkalomból tíz sóvidéki származású képzőművész alkotásait is kiállítottam az udvaromon lévő kis parasztházban. Szenzációsan hatottak abban a térben, nagy sikert arattak, akkor döntöttem el, hogy a csűrben állandó képtárat alakítok ki. Hét sóvidéki képzőművész állított ki, ugyanakkor valamennyiünknek volt egy-egy meghívottunk, így alakult ki a tizennégyes mezőny, illetve a 25–30 alkotásból álló kollekció. A sorozat idén jutott el a tizedik kiállításig, el is búcsúztam a közönségtől, a továbbiakban kizárólag saját, remélem, évről évre gyarapodó számú műveimet láthatja, aki arra téved.
 

Vinczeffy László
Munkácsy Mihály-díjas festő, képrestaurátor, 2011 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja. A sóvidéki Atyhán született 1946. március 21-én. A kolozsvári Rajztanárképző Főiskolán végzett 1970-ben, azt követően 1979-ig Zágonban tanított, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátoraként dolgozott, innen vonult nyugállományba. Közben elvégezte a bukaresti Szépművészeti Múzeum restaurátorképző szaktanfolyamát (1980–1983). Több mint 50 egyéni és számos csoportos kiállításon szerepelt. Műveit romániai és magyarországi múzeumok őrzik. Díjak, elismerések: az Erdélyi Magyar Képzőművész Egyesület Szolnay Sándor-díja (1998); Pro Cultura Hungarica Díj (2006); Munkácsy Mihály-díj (2008); Magyar Művészetért Díj (2009); Simsay Ildikó-díj (2009). Nős, két lány apja, négy unoka nagyapja.