1601 augusztusában zajlott a goroszlói csata, melyben Báthori Zsigmond fejedelem vereséget szenvedett a Giorgio Basta és Vitéz Mihály által vezetett seregektől, majd Basta meggyilkoltatta Mihályt. Mai Történelmünk rovatunkban Köpeczi Béla főszerkesztésével a budapesti Akadémiai Kiadónál 1986-ban megjelent Erdély története Makkai László és Mócsy András által szerkesztett első kötetéből közöljük az alábbi, Erdély kivérzését bemutató részt, a szerkesztő alcímeivel.
Háborúban
1593 a nagy fordulatok évének bizonyult. Magyarországon 25 évi béke után újból kirobbant a török háború. Rudolf császárnak segítséget ígért Spanyolország, a pápa, Velence, s természetesen maga a Német Birodalom.
Az ifjú Báthori Zsigmond, Erdély fejedelme előtt megcsillan a remény: részese lehet a török kiűzésének, a fél évszázados magyar remények valóra váltásának. A Báthori István győzelmeit végigszolgált katonák lelkesen támogatták a gondolatot. Az e célból összehívott erdélyi országgyűlés bele is ment a hadikészületek megkezdésébe, de csak a fejedelmi hatalmat tovább csorbító feltételekkel. 1593 legvégén és 1594 elején a magyar hadszíntéren általános meglepetésre a keresztény seregek egyik győzelmet aratták a másik után. Báthori Zsigmond lelkesedése nőttön-nőtt: Carillo páter szövetségi ajánlattal a zsebében egyenesen Rómába, majd Prágába, Rudolf udvarába indult. Mindkét helyen örömmel fogadták fölkínálkozását, a pápa egyenesen nunciust küldött Erdélybe a szerződés megkötésére. 1594 februárjában Gyulafehérvárott meg is született a megállapodás: Zsigmond bejelentette országa csatlakozását a Szent Ligához. Pár hétre rá Palatics György lugosi bán már be is ütött a temesi vilajetbe.
A viharos kezdet csalóka: mindez a fejedelem magánakciója a rendek és az országgyűlés beleegyezése nélkül. Kovacsóczy kancellár a hagyományos török orientáció híve volt, s az 1550-es évek tapasztalatait nehezen feledő erdélyi urak egyetértettek vele. Érvelésüknek nagy súlyt adott, hogy a Habsburgok minden korábbi ígéret ellenére végül is megint elegendő támogatás nélkül bonyolódtak e véres kalandba.
Hiába voltak a magyarországi győzelmek, az 1594. május 12-re összehívott tordai országgyűlésen a békepártiak erős többségben maradtak, a fejedelem pedig az 1591-ben hozott törvény értelmében önmaga nem dönthetett. A fejedelem javaslatát elutasították, s a felállítandó rendi katonaság generálisává Báthori Boldizsárt, pénzügyeinek intézőjévé a szintén ellenzéki Gerendy Jánost jelölték. A magára hagyott Palatics bánt a török megverte.
Magyarországon Szinán pasa nagyvezír ellentámadása véget vetett a keresztény győzelemnek, sőt, az Alföldön és Erdély határszélein megjelentek a tatárok. Az időközben váradi kapitánnyá előléptetett Bocskainak, a Déván parancsnokló Geszty Ferencnek őrhelyére kellett sietnie. Július elsején Zsigmond még egyszer megpróbálkozik az országgyűléssel Gyulafehérvárott. Az ellenzék most már fegyveresen vonul föl, s így hoz határozatot a béke fenntartásáról.
A fejedelem végképp föladni látszott a harcot. Bejelentette, lemond az uralkodásról, s a hatalmat Báthori Boldizsárra ruházza, majd el is indult a magyar határ felé. A győztesek, akik ekkora sikerről még csak nem is álmodtak, hetekig tartó tanácskozásba fogtak az erdélyi állam újjászervezéséről. Arról mindnyájan megfeledkeztek, hogy a háborús párt a fejedelem távozásával még nem szűnt meg létezni.
Báthori Zsigmond megállt Kőváron, s amint a tatár veszedelem elmúlt, Bocskai, Geszty s a huszti kapitány, Kornis Gáspár hozzá sietett. Buzdításukra a fejedelem meggondolta magát, s már július végén kiáltványban tudatta Erdéllyel, hogy visszatér. A Kendiek, Báthori Boldizsár és a kancellária hivatalnokai fejet hajtottak, sőt, gyanútlanul még az augusztus 20-ra kitűzött újabb országgyűlésre is elmentek. A Kolozsvárra Bocskaiék csapatai élén bevonuló uralkodó első dolga volt a töröknek szóló hadüzenet kikényszerítése, majd augusztus 28-án letartóztattatta az ellenzék vezetőit. Kendi Sándort és öccsét, Gábort 30-án három másik tanácsúrral együtt lefejezték. Báthori Boldizsárt, Kovacsóczy Farkast és Kendi Ferencet szeptember 11-én a börtönben megfojtották.
A háborús párt egyedül maradt a porondon, s a megölt ellenlábasok vagyonából mindjárt a hadsereg felállítása is könnyebbnek ígérkezett. Igaz, az ősz túl rövid volt hadműveletek kezdéséhez, a temesközi Facset elleni támadás nem is hozott eredményt. 1595. január 28-án azonban Bocskai Prágában aláírta Erdély és a Habsburg-birodalom szövetségi szerződését, márciusban pedig egy házassági okmányt, mely Zsigmond fejedelemnek Mária Krisztierna főhercegnő kezét biztosította.
Ezt követően az erdélyi hadak egyszerre két ponton is támadásra lendültek. Borbély György karánsebesi bán júniustól októberig visszavette a töröktől Tótváradot, Facsetet, Solymost, Lippát, Aradot, Világost, Borosjenőt s a környék valamennyi palánkját. Maga a fejedelem pedig seregei javával a Havasalföldre indult, kiűzni onnan a törököt.
Változás Havasalföldön
A déli román fejedelemségben 1593 októbere óta új vajda ült a trónon: Mihály, akit később a Vitéz melléknévvel tiszteltek meg (Mihai Viteazul). Havasalföld hosszú évtizedek óta a Portától való teljes függésben élt. Vajdái alig voltak többek török helytartóknál, Sztambullal nemhogy szembefordulni nem tudtak, hanem még segíteni is kényszerültek hadi vállalkozásait. Az erdélyi politikai fordulattal azonban helyreállt az 1526 előtti állapot: a szultán hatalmát ellensúlyozni lehetett a magyar (illetve most erdélyi) támogatás fölhasználásával. Mihály vajda pedig a merész tettek embere volt. Már 1594 nyarán titkos egyezségre lépett Báthori Zsigmonddal, majd ugyanez év novemberében a hozzá küldött 2000 székely katona segítségével föl is lázadt a szultán ellen, s lerohanta a havasalföldi Duna-part török várait Vidintől Brăiláig. A Duna-deltánál az erdélyi szövetségbe szintén gyorsan belekapaszkodó Áron moldvai vajda harcolt sikerrel.
A magyar fronton a helyzetet 1594 végére nagyjából stabilizáló Szinán nagyvezír 1595 nyarán ezért a román fejedelemségek megrendszabályozására indult, jó 40 ezer emberrel. Május 20-án Havasalföld, június 3-án Moldva ismerte el Erdély fennhatóságát – Báthori Zsigmond pedig kötelezte magát új hűbéresei megsegítésére. Erre a segítségre nemsokára szükség is lett. Bár Mihály vajda (erős erdélyi segítség ellenére is) alig 17 ezres serege augusztus 23-án Călugăreni-nél megállította Szinán pasát, a túlerő elől nemsokára mégis vissza kellett vonulnia. A Kárpátok közé hátrált, serege pedig 8000 emberre olvadt.
Báthori Zsigmond hadikészülődése a nyár végén hirtelen fölgyorsult. A fejedelem nem sokkal korábban ülte lakodalmát Mária Krisztiernával, de – úgy tűnik – a nászéjszakán kudarcot vallott. A sebzett lélek a hadi dicsőség hajszolásában keresett orvosszert. Mivel pedig a fejedelmi csapatok, a nagyúri bandériumok, a Habsburgoktól és az új moldvai vajdától, Istvántól (Ştefan Răzvan) kapott segélyhadak együttesen is csak 16 ezer emberre rúgtak – Zsigmond fejenkénti hadba szállásra szólította a negyedszázada szolgasorba tört székelyeket. Szeptember elején már 15 ezer székely állt a Feketehalom mellett ütött táborban, s az erejét érző tömeg 15-én rákényszerítette a fejedelmet, állítsa vissza régi szabadságát. Báthori úgy érezhette, megéri e veszélyes engedmény: az ünnepélyes oklevél kiállítását követő napokban újabb 8000 székely érkezett a táborba. Bocskai mint fővezér hamarosan kiadta az indulási parancsot.
Október elején Brassó közelében lépi át a közel 40 ezres had a határt, s miután Mihály vajda is csatlakozott hozzá, október 18-án rohammal beveszi a közben török kézre került Tîrgoviştét. 20-án Szinán pasa kiüríti Bukarestet, de visszavonuló hadát Bocskai és Mihály 25-én a Duna melletti Giurgiunál mégis utoléri. A török derékhad még át tud kelni a túlpartra, az utóvédet és a várőrséget azonban az üldözők lemészárolják. Október 29-ére Havasalföld újra fölszabadult.
Kijátszották a székelyeket
Közben Magyarországon is jól fordultak a dolgok: Visegrád, Vác és Esztergom is keresztény kézre került. Zsigmond azonban nem örülhetett zavartalanul diadalának. Mihály vajdát segítsége jutalmául föl kellett mentenie hűbéri kötelezettsége alól; a moldvai Istvánt pedig, mikor Giurgiu után hazatért, a lengyelektől támogatott Jeremiás (Ieremia Movilă) megölette, s vajdai székét elvette.
A legnagyobb baj azonban itthon, Erdélyben várta Báthori Zsigmondot. A székelyek felszabadítása egyszerre sértette Erdély nemességének érdekeit, s próbált szembefordulni a székely társadalom bomlásának feltartóztathatatlan folyamatával. A fejedelem nagyon hamar, már 1596 elején – némi látszattárgyalás közbeiktatásával – visszavonta a felszabadítást.
A székelyek ezúttal valóban vérükkel áldoztak szabadságukért. A fejedelmi bíróság döntése így mélységes elkeseredést szült. Nyomban megindult a szervezkedés a „támadásra”. Zsigmond és fő tanácsadója, Bocskai előre felkészült erre az eshetőségre. Még 1596 farsangján hadat küldtek a Székelyföldre. Az érlelődő lázadást csírájában elfojtották, méghozzá irtóztató kegyetlenséggel: napirenden volt a karóba húzás, akasztás, csonkítás. A „támadás” elmaradt, de a közszékelyekben feneketlen gyűlölet izzott fejedelmük, s általában a Báthori-dinasztia ellen. A tovább folyó török háborúban rájuk nem lehetett többé számítani. A nyár elején Temesvár visszavételére indított akció kudarcba is fulladt, az ősz pedig a magyarországi hadszíntér legsúlyosabb vereségeit hozta a keresztény szövetségesek számára.
A sok korábbi kudarc és a Sztambult sújtó éhínség cselekvésre ösztönözte az új szultánt, III. Mohamedet: maga vezette birodalma hadait Magyarországba. Október 13-án Eger idegen zsoldos őrsége Nyáry Pál kapitány tiltakozása ellenére föladta a kulcsfontosságú végvárat. Október 23-tól 26-ig az elkésett Habsburg–erdélyi felmentő sereg Mezőkeresztesnél négynapos elkeseredett csatában vereséget szenvedett a szultántól. Zsigmond fejedelem reményvesztetten vonult vissza országába. 1597 januárjában Bocskai kíséretében személyesen utazik Prágába, s ott a tárgyalások során titokban fölajánlja lemondását. A prágai udvar még bízik a sikerben, s megpróbálja lebeszélni szándékáról Erdély uralkodóját. Az esztendő hadi vállalkozásai azonban balsikerűek lettek: az erdélyiek újból elakadtak a Temesközben, a Dunántúlon az erők egyenlőnek bizonyultak. Carillo páter az év végén már a visszavonhatatlan lemondási szándékról tárgyal a császárral. A december 23-i megállapodásban Rudolf beleegyezik Báthori Zsigmond és Mária Krisztierna válásába, évjáradékot és a bíborosi kalap kijárását ígéri, végül átadja Oppeln és Ratibor hercegségeket.
1598 áprilisában veszik át a császári biztosok (Szuhay István, Istvánffy Miklós és Bartholomeus Pezzen) Erdélyt és a Részeket. Bocskai István fölesketi a császárra a fejedelmi hadakat, Báthori pedig útra kel Sziléziába.
A hatalomátvétel nem ment simán. Erdélyben a közelmúlt vereségei fölélesztették a törökbarát politikát, s maga az új kancellár, Jósika István lett annak szószólója. Intrikákban elvesző tevékenységét ugyan leleplezték, s őt magát elfogták – de a háborús párt vezéralakja belebukott az ügybe: Bocskait elmozdították fővezéri tisztéből.
A megsértett főúr korábbi fejedelméhez fordult, kérve azt a visszatérésre. A volt fejedelem tehát ráállott Bocskai kérésére, s rejtekutakon érkezve már 1598. augusztus 20-án bevonult Kolozsvárra. Kornis Gáspár főkapitányt Bocskai váltotta föl, Jósika kancellárt kivégezték, a császári biztosokat hazaküldték. Erdély ura ismét Zsigmond lett.
Prága természetesen nem ismerte el a változást, a török pedig 1598 őszén ostrom alá vette Váradot, a fejedelemség kapuját. A küzdelem elhúzódott, végül a védők elűzték a támadókat. Mivel a kényszerből megkísérelt alku a Portával nem járt eredménnyel, Carillo atya a lengyelekhez való közeledésre bírta rá Báthorit.
Zamoyski kancellár kapott az alkalmon, s 1599. március 17-én létre is jött a megegyezés: Zsigmond harmadszor is lemondott a hatalomról, a fejedelmi címet Lengyelországból hazatérő unokatestvérére, Báthori András bíborosra hagyta. Magyarán szólva Erdélyt Lengyelország befolyása alá vonták. Bocskai visszavonult tiszántúli birtokaira és csapatokat gyűjtött; Rudolf császár expedíciós hadtestet szereltetett föl Erdély visszaszerzésére Giorgio Basta generális vezetésével; a havasalföldi Mihály vajda pedig mindkettejüket megelőzve már 1599. október 5-én megindult a fejedelemség ellen.
Mihály vajda Erdélyben
Vitéz Mihálynak jó oka volt a gyors cselekvésre. Noha a török, miután a vajda minden hadjáratban diadalmaskodott ellene, 1598-ban formális békét kötött vele, mindkét fél tudta, hogy a dolognak folytatása lesz. A lengyel–török viszony változatlanul jó volt, Erdély lengyel befolyás alá kerülése így teljesen bezárta a Havaselve köré fonódó ellenséges gyűrűt. Az egyetlen szövetséges, aki hajlandónak mutatkozott segíteni a török elleni küzdelemben, a Habsburg Birodalom volt: 1598. június 9-én Prága (a Mihállyal kötött szerződésben) fennhatóságának elvi elismerése fejében 5000 főnyi zsoldos had fizetését vállalta magára. A vajda jó hadvezérhez illően fegyverrel akart utat törni szövetségeséhez: Erdély elleni hadjáratát Rudolf császár tudtával kezdte meg.
1599. október 28-án a Szeben melletti Sellenberk falunál Báthori András főkapitánya, Kornis Gáspár vereséget szenvedett Mihály vajdától, akinek seregét a tömegével csatlakozó székelyek növelték jó 20 ezer főre. November 3-án a Lengyelország felé menekülő főpap-fejedelmet Csíkszentdomokoson megölték.
November 1-jén Mihály vajda bevonult Gyulafehérvárra. A hónap végén az ugyanide összehívott erdélyi országgyűlés engedelmesen fejet hajtott a fegyverrel érkező hódító előtt, s elismerte őt császári kormányzónak. Az államapparátusban nem egészen tisztázott hatáskörrel megjelentek a havaselvi bojárok. Ha Mihály távol volt az országból, Mihalcea bán helyettesítette kormányzóként. A kancellária vezetése egy időre megmaradt a még András bíboros kinevezte Napragi Demeter püspök kezében, de annak visszavonulása után Mihály nem nevezett ki új kancellárt, a folyó ügyek intézését egyszerűen a titkárra, Jacobinus Jánosra hagyta.
Közben pedig egyre több tért engedett saját havasalföldi kancellárjának, Teodosie logofetnek. Az udvarnagy fontos tisztét egy Stoica nevű bojár kapta, neki a pénzügyekben is volt befolyása. Az erdélyi hadakat előbb Csáky István főkapitány, majd annak elpártolása után Barcsay András főkapitány vezette, de a székelyek, s természetesen a román csapatok, külön parancsnokság alatt maradtak. A hagyományos megyei, széki szervezet ellenőrzésére havaselvi kapitányokat neveztek ki, akik egy-egy körzetre felügyeltek. A görögkeleti vallást a bevett felekezetek közé emelték (a kálvinizmust és az unitarizmust viszont kizárták), a pópákat kiemelték a jobbágysorból; kötelezték a falvakat, hogy ugaron hagyott földjeikre engedjék rá a román pásztorokat.
Arra azonban nincsen semmiféle adat, hogy Mihály az erdélyi románságnak politikai szerepet szánt volna. Éppen ellenkezőleg. Ahogyan Erdélybe hozta néhány havaselvi hívét, oda viszont erdélyi székelyeket és magyarokat hívott a kormányzás segítésére. Nagyra értékelte a havasalföldihez képest sokkal fejlettebb erdélyi rendiséget, s inkább azt próbálta meghonosítani szülőföldjén. Erdélyben pedig eredetileg kifejezetten megnyerni igyekezett a hagyományos rendi erőket.
Udvarában Csákyn, Barcsain, Napragin kívül ott volt az átpártolt Kornis Gáspár, Kornis Farkas, Székely Mózes – csupa katonailag-politikailag jelentős személy. A székelyek, akiknek visszaadta szabadságát, állhatatos hűséggel követték szavát, hozzájuk még román kapitányokat sem nevezett ki, annyira bízhatott bennük.
Az új uralom mégsem szilárdulhatott meg. Mindjárt a székelyek támogatása szembefordította vele a magyar nemesség jó részét. Fokozta az elkeseredést az adók brutális megemelése: a korábbi évtizedekben megszokott, portánként kb. 3 forintos állami követelés 1600 végére 16 forintnyira emelkedett, a városokat pedig különböző kölcsönök adására kényszerítették.
A pénzre a hadsereg fenntartásához volt szükség: a bizalmatlanul fogadott és növekvő ellenszenvvel övezett Mihály vajda csakis fegyverrel biztosíthatta uralma fennmaradását. A császár pénzügyi támogatása attól a naptól kezdve elmaradt, amikor kiderült, hogy Mihály Erdélyt nem kívánja átengedni Prágának, sőt, hivatalosan is igényt emel az időközben Habsburg-fennhatóság alá került Részekre. Havasalföld alig tudott valamicske pénzt előteremteni, s a havi 100 ezer forintot megközelítő zsoldösszegekhez képest az Erdélyből kiszorított pénzek is eltörpültek. Hogy a fenyegető bomlást megakadályozza, a hadvezér-uralkodó hirtelen elhatározással Moldva ellen vezette katonáit, s 1600 májusában elűzte a lengyelbarát Jeremiás vajdát. A szegény országban szerezhető csekély zsákmány csak pár hétre orvosolta a bajt: nyár végére a diadalmas sereg jó része már csak rablásból tudta magát fenntartani. A föld népe – magyarok, románok vegyesen – olykor fegyverrel védekezett, de ez csak a bosszú kegyetlenségét növelte. (A legismertebb ezek közül az 1600. augusztus 6-i bánffyhunyadi vérengzés.) Az erdélyi nemesség a súlyos kilengések hatására cselekedni próbált; a lassan szerveződő ellenzék vezére, Csáky István Giorgio Bastához fordult segítségért.
A császáriak és a pusztulás
1600 szeptemberének elején a császári had átlépte a tartomány határát, 18-án pedig az erdélyi felkelőktől támogatva Miriszló községnél csatát nyert Mihály ellen. Már a székelyek egy része is Basta mellett harcolt – igaz, a többség még hű volt a vajdához, ők adták serege javát. A menekülő Mihály Havasalföldön saját elégedetlen bojárjainak lázadásába ütközött, akik török és lengyel segítséggel Simion Movilát hívták meg fejedelmükké. November 25-én Mihály az Argeş mentén újból csatát veszít. Kénytelen menekülni, 1601. január 12-én Prágába érkezik, a császár udvarába.
Erdély már 1600 októberének végén hűséget fogadott Rudolf császárnak. Basta azonnali hatállyal eltörölte a székely szabadságot, a veszedelmesen nagy vagyonú, túlzottan önállónak mutatkozó Bocskai Istvánt pedig száműzette. A jeles hadvezér szintén Prágában keresett menedéket, majd ott is megcsömörlött, s visszavonult bihari birtokára.
Közben Basta generális rosszul fizetett zsoldosai maguk is nyomorgatni kezdték Erdély népét, s a hadszíntérnek az Alföld-peremre is kiterjedő rémségei elképzelhetetlen méreteket öltöttek. Keresztény részről különösen a hajdúcsapatok kegyetlenségei tűntek ki. Török oldalról a tatárok s más martalócok igazolták véres hírüket. Jan Zamoyski lengyel kancellár ismét megkísérelte Erdély lengyel érdekszférába vonását. Az eszköz szerepét ezúttal Báthori Zsigmond vállalta, a rendek pedig Csáky István sugallatára maguk is hívták volt fejedelmüket. Basta csapatai harc nélkül kivonultak, Zsigmond 1601 februárjában újból elfoglalta a fejedelmi trónt.
Prága azonban még nem érezte magát teljesen tehetetlennek. Basta seregét újjászervezték, s segítségként odaküldték hozzá Vitéz Mihályt is. Augusztus 3-án Goroszlónál Báthori csatát veszít és elmenekül, két héttel később pedig Basta vallon tisztjei megölik Mihály vajdát. Erdély egyes-egyedül a Habsburgok zsákmánya – s a katonaság pusztításai iszonyú méreteket öltenek. (…)
Az általános kétségbeesés közepette valamicske reményt ígért, hogy a nyughatatlan Báthori Zsigmond negyedszer is visszatért Erdélybe, s ezúttal török és tatár segédhadakkal próbálta visszaszerezni a hatalmat. Basta serege megint csak harc nélkül, de változatlanul rabolva kivonult az országból, átengedve a terepet a tatároknak és a pestisnek. Zsigmond, beavatkozása eredményét látva, pár hónap múlva ismét összeomlott, s ezúttal végleg távozott tönkretett államából: prágai száműzetésben hal majd meg, 1613-ban.
A magukra hagyott erdélyiek sereggel várták a visszatérő Bastát, de az 1602. július 2-án Tövisnél megverte őket. A rablás és gyilkolás most már a megtorlás jegyében folytatódott, s hamis kísérőzenét szolgáltatott hozzá a protestánsok üldözése. A rendek még egyszer utoljára megkísérelték a lehetetlent. Báthori István egykori katonája, az elmúlt évek harcainak egyik legjelesebb erdélyi hadvezére, Székely Mózes 1603 áprilisában zászlót bontott a császár ellen, s török-tatár segédcsapatokat hívott be az országba. Basta serege szétfutott, maga a generális ostromgyűrűbe került Szamosújvárott, Székely Mózes május 8-án fölvette a fejedelmi címet.
Aztán az inga, talán még annál is gyorsabban, mint a korábbi években, visszalendült. A tatárok kegyetlenkedése elkeserítette a föld népét, a székelyek nem voltak hajlandók támogatni egy olyan embert, aki a Báthoriak örökösének tekinti magát. Az új havasalföldi vajda, Radul (Radu Şerban) föllépett Erdély ellen. A székelyek tömegesen csatlakoztak hozzá: július 17-én Brassó mellett Székely Mózes csatát vesztett és elesett.
Basta visszatért, a császáriak uralma megszilárdult – a tartomány pedig kivérzett.
