Az aranybullában

(…) Hogy Szent István ünnepének komoly, méltó megünneplése mennyire fontos, országos ügye volt a nemzetnek, azt ékesszólón bizonyítja, hogy már ősi törvényeink egyik legfontosabbikában, az 1222-ben II. Endre (András) uralkodása alatt kiadott aranybullában gondoskodás történik annak megtartásáról és pedig mindjárt az okirat legelső pontjában.

Már a bevezetés is érdekesen emlékezik meg Szent Istvánról: „Endre, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia örökös királya. Mivel mind országunk nemeseinek, mind másoknak is Szent István királytól alapított szabadsága (joga), némely királyok hatalma által, kik néha haragjukban bosszút állottak, néha gonosz emberek hamis tanácsaira is hallgattak, vagy saját hasznukat is keresték, igen sok részben rövidséget szenvedett; nemeseink fenségünk és elődeink az ő királyaik füleit verdesték kérelmeikkel és folyamodásaikkal országunk javítása iránt. Mi tehát tartozásunkhoz képest az ő kérelmüknek mindenben eleget tenni akarván, kivált, mivel közöttünk és közöttük e miatt már többször nem csekély keserűségek támadtak mint, hogy a királyi méltóság teljesebben megőriztessék, illik kikerülni (mert ez jobban senki által nem eshetik meg, mint ő általuk), megadjuk mind nekik, mind országunk egyéb embereinek a szent királytól megadott szabadságot és országunk állapotának javítására tartozó egyéb dolgokat is üdvösen rendelünk ekképpen:

Rendeljük, hogy évenként a szent király ünnepét, hacsak némi súlyos foglalkozás vagy betegség által nem akadályoztatunk, Székesfehérvárott tartozunk ülleni és ha mi jelen nem lehetnénk, a nádor kétségkívül ott leszen helyettünk s képünkben meg fogja hallgatni az ügyeket és minden nemesek tetszésük szerint odagyülekezzenek.”
*
Székesfehérvár fénykorának letűntével szomorú zivataros kor következett a magyar nemzetre, de az a legválságosabb időben és a legnehezebb körülmények között sem felejtkezett meg Szent István ünnepéről, s habár nem is Székesfehérvárott és változó alakban, de mindig megülte azt.

A Szent Jobb sok hányattatáson ment keresztül, míg végre méltó helyére, az ország fővárosába, a királyi palota kápolnájába került, ahol nagy nemzeti ünnepeken közszemlére teszik ki, Szent István napján pedig évről évre ünnepélyes körmenetben hordozzák végig Budavár utcáin.

A Szent Jobb

Legendák, régi történeti emlékek egész sorozata beszéli el a Szent Jobb feltalálásának emlékét. Kiválóan figyelemre méltó Hartvik, Kálmán király korabeli győri püspök legendája, melyet a XI. századból fennmaradt úgynevezett Nagy legenda nyomán írt meg. Hartvik rajongó tisztelettel és lelkesedéssel ismerteti Szent István életét, érdemeit, aztán áttér a Szent Jobb megtalálásának történetére. Mikor 1083 augusztus havában István király szentté avattatása alkalmából Szent László fényes kísérettel megjelent a székesfehérvári Boldogasszony templomában és sírját fel akarta nyittatni, a sírt elzáró márvány követ semmi erőfeszítéssel sem lehetett elmozdítani (…). Nagy-Boldogasszony ünnepe után ötödnapra, augusztus 20-án, a király, a főpapok, főemberek s a nép nagy tömegének jelenlétében minden nehézség nélkül megnyitották a sírt, melyből kellemes illat áradt. A koporsóban halvány rózsaszínű folyadékban nyugodtak a nagy király tetemei. Sok ideig keresték a drága gyűrűt, mely Szent István jobb kezét ékesítette, de hiába, sem a gyűrűt, sem a jobb kezet nem lehetett megtalálni. (…)

III. István király (1168–1172) egyik okirata részletesen foglalkozik a Szent Jobb történetével. Eszerint Mercurius szerzetes eltulajdonította a jobb kezet, magával vitte kolostorába a Berettyó partjára, s ott elrejtve, mint drága kincset őrizte, remélvén, hogy a Szent Jobb megvédi hazánknak abban az időben oly sokat szenvedett részét a pogányok (kunok) újabb pusztításaitól. László király értesülve erről, fényes kísérettel jelent meg a Berettyó-parti kolostorban, hogy az ereklyét visszavigye Székesfehérvárra, azonban ettől a szándéktól elállott, mert a Szent Jobb érintése által történt csodás gyógyulásokból azt következtette, hogy megfelel a szent király szándékának, ha teste egy részét meghagyja a Tiszán túl fekvő országrésznek, mely iránt egyébként maga is kiváló szeretetet táplált. Ekkor alapította a szent ereklye őrizetére a szentjobbi apátságot s azt javadalmakkal ellátva, Mercuriust tette meg első apátjának. (…)

Egyes történetíróink szerint a Szent Jobb a mohácsi vész előtt vitetett vissza Székesfehérvárra, valószínűbbnek látszik azonban, hogy már a tatárjárás idejében átvitték oda az ország exponált keleti részéből. Erre mutat Gazotto Ágoston zágrábi püspöknek az egyházmegyei zsinathoz intézett beszéde, melyben Szent Istvánt magasztalván, ezeket mondja: Míg egész teste porrá lett, épségben maradt jobbja a róla nevezett fényes templomban (a székesfehérvári bazilikában) egész Magyarország tiszteletének örvend.

A Szent Jobb Székesfehérvárra történt átvitelét bizonyítja az is, hogy a XV. században, mint a váradi püspököknek a pápához intézett jelentéseiből kitűnik, a szentjobbi kolostor siralmas állapotban volt, és a szerzetesek száma is annyira megfogyott, hogy az isteni tiszteletet sem lehetett többé kielégítőn végezni, ezt a következtetést vonhatjuk le talán abból is, hogy Zsigmond király 1433-ban Rómában búcsúkat eszközölt ki a székesfehérvári és váradi egyházak számára, mivel „azokban a szent királyok ereklyéi az év bizonyos napjain köztiszteletre tétetnek ki”.

A török háborúk alatt Székesfehérvárott sem volt biztonságban a Szent Jobb, azért a király a mohácsi csata előtt Budára vitette, itt azonban, valószínűen a vár elfoglalása után, mint hadizsákmány török kézre s így Boszniába került, ahol nagy áron keresztény kereskedők váltották magukhoz és megőrzés végett a raguzai dominikánusokra bízták. 1618-ban, mint a dominikánusok raguzai könyvtárában őrzött okmányokból kitűnik, a Szent Jobb is fel volt véve a kolostor ereklyéi közé, miután több mint két évtizeddel előbb a rend tanácsának intézkedésére ezüst ereklyetartó készült számára.

A Raguzában őrzött Szent Jobb felől Magyarországba csak a XVII. század második felében hozta az első hírt egy magyar úr. Lipót király azonnal lépéseket tett az ereklye visszaszerzése iránt, a dominikánusok hajlandók is voltak azt visszaadni, azonban a török háború miatt nem mertek azzal útnak indulni.

Ettől az időtől kezdve egyre több és kimerítőbb hír érkezett Raguzából. Mária Terézia, aki mint az általa alapított Szent István-rend is bizonyítja, kiváló kegyelettel viseltetett a nagy király emléke iránt, elhatározta, hogy a Szent Jobbot visszaszerzi Magyarországnak. Most azonban kitűnt, hogy a dominikánusok sehogy sem akartak megválni a drága ereklyétől, melynek terjedő híre egyre több magyar, horvát és dalmát zarándokot vonzott kolostorukba, remélvén, hogy ha a szomszéd területek megtisztulnak a töröktől, a Szent Jobb éppen olyan világhírű búcsújáró hellyé teszi Raguzát, mint Páduát tették Szent Antal ereklyéi. Céljuk elérésére különböző eszközökhöz folyamodtak. (…)

Orloff gróf orosz tengernagy ugyanis több raguzai hajót lefoglaltatott a Földközi-tengeren, azt adva okul, hogy Raguza segíti a törököt, s mikor a kormány a hajók visszaadását kérte, még ostrommal is fenyegetőzött. Erre a raguzai kormány elhatározta, hogy Mária Teréziához fordul segítségért s a Szent Jobbot a dominikánusoktól magához váltva, felajánlja az uralkodónőnek. A kormány ugyanebben az ügyben a bécsi ügyvivőjéhez, Gondola monsignorehez intézett jegyzékében ezeket mondja: Raguza, mely egykor a magyar királyság tagja vala, s mindenkor állhatatosan ragaszkodott Magyarországhoz, Szent István király pártfogásának zálogát látta az ereklyében, melyet féltékeny gondossággal őrzött meg.

Mária Terézia 1771. június 1-én vette át a Szent Jobbot, s miután hitelessége felől megnyugvást szerzett, személyesen rendelkezett annak ünnepélyes tiszteletéről és elhelyezéséről. Kilenc napig volt kitéve a szent ereklye a schönbrunni udvari templomban, aztán nagy ünnepélyességgel a királynő híres magyar testőrsége kísérte előbb Pannonhalmára, ahol a királynő határozott parancsára „az ország legrégibb templomában” három napig látogathatták a hívők, majd Budára. A hazatérő Szent Jobb tiszteletére mindenütt ünnepi díszben, zászlókkal vonult ki a lakosság, Budán pedig ágyúszó, harangok zúgása, trombiták harsogása közt egyházi, világi és katonai notabilitások és óriás néptömegek fogadták az ősi ereklyét.

Ettől az időtől kezdve – bár az egész országban megülik Szent István napját, augusztus 20-át, mint egyházi és nemzeti ünnepet – az országos jellegű ünnepély színhelye Budapest, az ország fővárosa; az ünnepség központja a nemzeti ereklye.

Országos jellegű ünnep

1818-ban, tehát ezelőtt éppen száz esztendővel új lépés történt, mely Szent István ünnepének országos jellegét megerősítette. József nádor magyar nyelven szerkesztett és az akkori nagyméltóságú Helytartótanács útján kiadott rendeletben megállapítja az ünnep sorrendjét.

„Minekutánna Ő Császári Királyi Felsége, ditsőségesen uralkodó Első Ferencz Apostoli Királyunk, kegyelmesen el rendelni méltóztatott, hogy Kis-Asszony havának 20. napján, úgymint Szent István első királyunk ditső Ünnepén, eme Országunk fő Várassában pompás és örök emlékezetű Maria Theresia Királynénk intézete szerint való Ájtatosság, ugyan azon első Apostoli Királyunk mindeddig épen maradott szent jobb Kezének tiszteletére rendelt Processióval együtt tartassék”. (…)

Az 1848–49-es eseményeket követő komor, szomorú idők Szent István ünnepének megtartására is visszahatással voltak. Az 1850-es években az alkotmánytól megfosztott nemzet minden hazafias érzelemnyilvánítását bűnös merényletnek nézte az önkény.

1860-ban

Annál impozánsabban tört utat magának, mint a közeledő hajnal egyik fényes sugara az 1860-iki Szent István napján, melynek nagyarányú megünneplését (sok jel mutat erre) Magyarország agg hercegprímása, Scitovszky János közbenjárására engedélyezte a király. Igazi országos nemzeti ünnep volt ez, a lidércnyomás alól felszabaduló nemzetnek szinte első mély lélegzetvétele.

Az egykorú napi sajtó olyan lelkesedéssel köszönti az ünnep elérkezését, amilyen csak a sok ideig bánattól, csüggedéstől szorongatott szívből tud előtörni. Még nem lehet, nem szabad egészen nyíltan beszélni, de épen ezért minden mondat, minden szó a gondolatok, érzések egész világát rejti s így kétszeres jelentőségű. (…)

Augusztus 21-iki számának vezérczikkét A nemzet szent napja címmel ismét Szent István ünnepének szenteli az Idők tanúja.

„A tegnapi nagy napnak vagyis a magyar nemzet védszentje ünnepének előestéjén Budapest összes kath. templomainak harangjai hét órától nyolcig hirdették az ünnepélyes hangulatú fővárosnak, hogy a következő reggelen emlékezetes napra fog fölvirradni.

Annál emlékezetesebb napra, mivel az első magyar apostoli szent Király bizonyára sohasem ületett meg oly fénnyel, oly lélekemelő dísszel, mint az ezernyolczszázhatvanadik évben.

Nem vagyunk túlzók, sem csapongó képzelet nem vezet, midőn ezen állításunkat újra és újra ismételni merjük.

Mit? – mondhatja nekünk a nemzet történelmének lelkes ismerője – hát nem jut eszedbe a múlt századból azon hatalmas fényű, egekig ható magasztosságú ünnep, midőn Mária Terézia a nemzet apostolának szent Jobbját az ország fővárosába a nemzet színe- s javának egybesereglése mellett királyi pompával visszahozatta?

Oh igen! szemeink előtt lebeg ama pompa; délczegen vonulnak el előttünk ama harczias daliák, kik kevés évvel a szent Jobb visszahozatala előtt a pozsonyi országgyűlésen megdöbbentőleg dörgő »Moriaraur pro rege nostro!« kiáltásukkal egész Európát méltó bámulatra ragadták; s bár hallani véljük nagy Bajtaynak nagyszerű szent szónoklatát: mégis-mégis szebb, dicsőbb, magasztosabb volt amannál a mi tegnapi nagy napunk...”

Hasonló lelkesedéssel ismerteti az ünnepély lefolyását a Pesti Napló.

„A magyar szent korona első birtokosa, Szent István király ünnepére a magyar koronához tartozó minden tartományból Budapestre gyülekezének a honfiak.

Az ország hercegprimása otthagyá esztergomi székhelyét, hogy a dicsőséges Szent Jobb kéz százados székhelyén, ős Buda várában maga végezhesse az egyházi szertartást; a gazdák otthagyták gazdaságukat, a földmivelők ott hagyták földjeiket s a legszélső megyékből is elősietének, hogy e szertartás tanúi, részesei, megörökítői lehessenek; megjelentek az ország szivében a Szent István-Társulat tagjai mellett a különböző gazdasági egyesületek, kaszinók küldöttjei, a főrendnek kivált fiatalabb nemzedéke, meg a hajdani megyei tisztviselők, a hajdani táblabírák, a hajdani képviselők; szónokok valának itt, kik még csak imént a protestáns gyűléseken tündököltek, itt valának minden vallásfelekezet, minden nemzetiség, minden rend és osztály képviselői. (…)

István napja ez idén hétfőre esett, de Pest utczái már szombaton szűkek voltak a vidékről érkezett hazafiak tolongásától.

Vasárnap – nem a vasárnaptól – rendkívül ünnepies színe volt a városnak. Este kivilágítás, melynek fényét különösen a belvárosban sűrűn kitűzött nemzeti zászlók növelték. A nép kisebb-nagyobb tömegekben éjfélig hullámzott föl s alá az utczákon s hellyel-közzel megzendült a Szózat.

Másnap, hétfőn, már a hajnali órákban talpon volt az egész város. Mindenfelé tűzögették ki a nemzeti zászlókat... Csakhamar megkezdődött a közönség felvonulása a várba. Az ünneplő testületeknek mintegy magvát a Szent István-Társalat képezte, melyhez már gyűlhelyén több testület, így a Gazdasági Egyesület is csatlakozott, a fiataloktól vitt nagy és díszes nemzeti zászló után s lelkes alelnöke vezérlete mellett 6 órakor megindula s út közben nőttön nőtt... Mindenütt új meg új csapatok gombolyodtak reá, olvadtak belé. Legjelentékenyebben szaporodott a pesti és budai ügyvédek kara által. Oldalvást a czéhek haladtak zászlóikkal. A várkapun keresztül fölérvén a várba, a nemzeti lobogó körül csoportosult tisztes tömeg a mennyire fért a palota piaczán, a Zsigmond kápolna előtt helyezkedék el.

A hercegprímás és Benedek táborszernagy megérkezése után a szent jobb kéz kihozatván, a menet a szent jobb kézről szóló ének zengése mellett a vártemplom felé megindula. (…)

A szent ének szünete alatt a közönség részéről a Szózat zendüle meg s lőn a további menetek állandó kiséretevé, csak a még következő szent ének s közben-közben fölharsogó éljenek által szakíttatván meg ideiglen.

A hazafias lelkesedéstől áthatott ünnepélyhez méltó volt főtisztelendő Roder Alajos egyetemi tanár és hitszónok jeles ünnepi beszéde, melyben Szent István s a nagy király által kijelölt úton haladó magyar nemzet érdemeit méltatta. (…)

A beszéd után őeminenciája az ünnepélyes nagymisét megtartván, a menet azon rendben, mint érkezett, csakhogy még nagyobb szorongásban a Zsigmond-kápolnához indula vissza. Itt a közönség maga erejéből utcát alkotva őeminenciája hintaja számára s midőn a szeretve tisztelt főpap megjelent és kocsiba szállott, félnegyedig tartó éljenzéssel üdvözlé, aztán tömegestől palotájához kisérte. Mily diadalmenet volt ez! Három ifjú a nemzeti zászlóval a hintóra szállt s így lengett az tetejéről, míg belülről az egyházfejedelem osztotta áldását: a jelenség mintegy szemmel látható képe volt a vallási és nemzeti érzet szoros egységének.”

1917-ben

Az utolsó évtizedekben kissé elszürkült a Szent István napi ünnep. A politikai és közviszonyok egyre súlyosabbak lettek, az emberek szinte elfelejtettek örülni, ünnepelni. Időről-időre lelkes férfiak, egyesületek megpróbálták a nemzeti ünnep régi fényét és melegségét felújítani. így többek közt e század első éveiben az Országos Nemzeti Szövetség indított mozgalmat érdekében s 1903-ban nagyon szép, változatos programot is adott ki, amely nagyon alkalmas lett volna, hogy Szent István napján az ország minden rétegét közös ünnepre egyesítse a fővárosban. A megvalósítás azonban nehezen ment s az ünnep teljességéből mindig hiányzott valami.

Aztán kitört a háború. Eljött 1917 Szent István napja. Az ünnepi körmenet színei tompábbak voltak, mint rendesen, sok volt a gyászruha, a katonák csillogás, dísz nélküli tábori egyenruhát viseltek s a kérve-könyörgő régi zsolozsma: Hol vagy, István király? – szinte zokogva szólt... Háború van. A nemzet künn vérzik a csatatereken, itthon sem lehet az ünneplés ragyogó, vidám.

És mégis valami szokatlan fény, melegség ömlik el mindenen: a Szent Jobb után ott lépkedett – nem bíborban, fejedelmi díszben, egyszerű tábori egyenruhájában Magyarország királya, IV. Károly, s az ünnepély egyszerre fényes, meleg, teljes lett jelenlététől.

Mi hozta el a fiatal uralkodót a nemzet nagy ünnepére mindjárt az első alkalommal, mely őt, mint koronás királyt érte? Elhozta annak megértése, hogy a nagy apostoli király ünnepe csak akkor lehet teljes, ha Szent István népe együtt ünnepli azt azzal, ki ama Szent Jobb szerezte koronát viseli: a királlyal.

A hazát fenyegető veszedelem, mint ezer év óta annyiszor, újra életre keltette a nemzet harcos erényeit s a magyar kar egyszer ismét megvédte az ős hármas hegyet. De ma újra szükség van egy erős, áldott kézre, mely „a nemzetet egybeforrasztva egy új ezredévnek vesse meg alapját”. Királyi feladat, a nemzet sorsa függ megoldásától s a magyar nép sebektől vérző szívében az idő komolysága mellett is a szebb jövő reménye ébred annak láttára, hogy a király és nemzet közös áhítatban együtt tisztelik azt a Szent Jobbot, mely ezt a feladatot ezer évvel ezelőtt oly fényesen megoldotta.

Csitáry Béláné