Simó MártonA boldogabb ember

2023. augusztus 18., péntek, Irodalom

Részletek a szerző megjelenés előtt álló regényéből

  • Illusztráció: Balázs Ferenc felvétele
    Illusztráció: Balázs Ferenc felvétele

(Egy elégedett és nyugodt férfi bukkant fel a látóteremben, aki tisztában van azzal, hogy kicsoda ő, hogy honnan jött, mit akar, mit kezd az életével. Tulajdonképpen megette már a kenyere javát – azt is mondhatnánk –, de korántsem zavarja a végesség biztos ígérete. Ahogyan a korábbi évtizedekben, most is tervei vannak, és tisztában van azzal, hogy mindenekelőtt, mindezek után, és közben, folyamatosan dolgozni kell. 

Tulajdonképpen soha nem vágyott el a faluból, ahol született, de mégis, már középiskolás korában elkerült onnét ideiglenesen, mert akkor az járta, hogy a gyermeknek városi iskolában kell tanulnia valamennyit a későbbi boldogulásért. Nem volt ugyan igazi termelőszövetkezet náluk, csak amolyan kicsi és kezdetleges valami, amilyent a helyi kommunisták szerveztek maguknak, azok a gyengébb emberek, akiknek nem nagyon volt birtokuk, sem veszíteni valójuk, csak valamiféle fertőzöttség ütött ki rajtuk, vagy egyszerűen fontosak akartak lenni és érdemtelenül kiemelkedni. A rendszer a továbbiakban békén hagyta a közösségüket, mert nem látta értelmét annak, hogy a ha­vasalji, zord vidékre tervgazdaságot erőltessen. A föld gyenge volt, alig teremte meg a legszükségesebbeket, s aki ott kívánt élni, annak el kellett sajátítania a silány birtok mellé valamilyen szakmát, szolgálatba kellett állnia a megélhetésért. Így, úgy, valahogy. 

Foglalkozás – vagy inkább szakmacsoport – kettő volt legalább olyan, hogy azzal érvényesült az emberfia: ott volt az Üzem és a Bánya. Be lehetett állni vasmunkásnak, és kellő elszántsággal – de inkább a megélhetési kényszertől vezetve – a vájárság is életpálya volt sokak számára. Immár bő évszázada volt akkor annak, hogy a községben ércet termeltek ki a föld gyomrából, s azt a közelben fel is dolgozták. Egyszerű dolgokat készítettek, szerszámokat, használati tárgyakat – ekevasat, ásót, kapát, szenes vasalót, sparheltet –, néha pedig, ha olyan volt a helyzet – 1849-ben ágyú- és ágyúgolyóöntésre, 1914-ben, majd a kicsi magyar időben is –, hadiiparra állították a kohókat. Hol kisebb, hol nagyobb létszámmal működtek a műhelyek. Néha a tulajdonosok rosszul gazdálkodtak, csődöt jelentettek, az Üzem eladódott, aztán hamarosan új vállalkozók érkeztek. Ha nem is ívelt, ha nem is dübörgött ez az ipar, valahogy mégiscsak átdöcögött a rendszerek határmezsgyéin, összekapta magát, új pénznemben fejezte ki az árakat, meg a béreket, újabb és újabb technikák jármát alkalmazta, hogy haladhasson előre a letűnt ezredév utolsó száz évének második felén a jelen iránt, amely aztán végképp betette az ajtót. Neki. Addig azonban még sok minden történt.)

 

Negyedik beszélgetés

Arról, hogy milyen a kőaljai gyermek élete a kollégiumban. Fontos a tudomány, de még fontosabb, hogy az emberfia mihamarabb a maga ura legyen.

– Amikor otthon jártam iskolába, főleg nyolcadikba, erősen nagynak éreztem magam. Aztán amikor otthagytak minket a szülők az internátusban, egyből kicsi helyré kerültünk. Egyszer azonban felvételizni kellett. Kezdjük ezt a felit is az elején, mert azt nem mondtam még el. Volt egy beszélgetés a bizottsággal, szóbeli. Előtte. Akármit kérdezhettek a főbb tantárgyakhoz kapcsolódva, hogy győződjenek meg arról, hogy tudunk-e értelmesen beszélgetni, van-e legalább halvány fogalmunk a világról s nem hullt-e ki a fejünkből, amit oda bétöltögettek a nyolc év alatt. Volt abban földrajz, egy-két történelemhez kapcsolódó téma, kicsi számtan, fizika, aztán, hogy tudjuk-e hol született ez s ez a fejedelem, hol tűnt el Petőfi Sándor a töröbúzatáblában, és hallottunk-e arról, hogy ki volt a legnagyobb székely? Egy kicsit románul is megforgattak. Illett megmondani, hogy hol élünk, mi az ország neve, ki a legfőbb vezető. És a párt. Igen. A Párt. Ezt inkább nagybetűsen írhatnád, mer’ úgy mondom, hogy a Gondoskodó és Jószívű Pártról is érdeklődtek, hallám tudjuk-e, érezzük-e a mindenre kiterjedő hatását? 

Aztán következett az írásos vizsga... Ha jól emlékszem, olyan két jelentkező volt egy helyre. Úgy egy hét múlva kellett visszamenni eredményhirdetés végett. Négyen voltunk ismerős jelentkezők a kösségből, s há’ mind a négyünket felvettek. Megfogadtuk volt előtte, hogy amennyiben sikerül, akkor megyünk bé minden templomba, és elmondunk egy-egy Miatyánkot… Vettük hát szerre a templomokat. Egyszer a vasút felé mentünk, keresztül a hídon, mert valamelyikünk, már nem tudom ki, fogalmam sincs, az egyik kolléga mondhatta, hogy ott is van egy templom, biztos, hogy van, ő már járt arra, és látta, mert tornya van neki, nem is egy, hanem több. Odamentünk. Nyitva volt. Kicsit furcsának tűnt már első látáskor, a falai erősen kifestve körben mindenféle szentekkel. Annyi glória látszott a fejek körül aranyból, hogy csak. Volt benne minden, ami a katolikus templomokban szokott lenni, igaz, hogy jóval sűrűbben díszítve, kevesebb a pad, és aztán sokkal több a gyertya, mennyi nálunk szokott lenni. Láttuk, hogy akkor is égett pislákolva vagy húsz darab valahol elöl, de mind olyan furcsák voltak, hosszú és sárga szálak, amelyek kicsi lángok alatt olvadoztak egy nagy pléhtepsziben, és a viasz abban lent összegyűlt. Nem volt oltár, hanem valami pingált szekrényeket láttunk szemközt a túlsó falon. Az egyikből kijött egy nagyszakállú pap, erősen bé volt öltözve, s túlfelől pedig visszament egy másik ajtón. Gondoltuk is azonnal, hogy ez valami másféle templom lehet, de azért azt a Miatyánkot elimádkoztuk magunkban. A templom, az templom. A pap nem jött oda, az nem foglalkozott velünk egyáltalán. Amikor kijöttünk, mondtam mindjárt, hogy na, jól kezdtük, mert ez a román templom volt ejsze, s pópa volt a pap benne – mer’ ilyenről már hallottunk volt –, s hogy minek jöttünk ide, mikor van itt katolikus kettő-három is, s a reformátusoknak, az unitáriusoknak úgyszintén ott a templomjuk?!... De el lehet a Miatyánkot bárhol mondani, ejsze, meghallgatásra talál, mindegy a nyelv és a vallási felekezet. Mert hallottuk, hogy városon többféle van, mert keveredik a nép, nem olyan színkatolikus ez, mind a mi falunk. Úgyhogy bémenegettünk szerre azokba a templomokba is. Jól emlékszem, hogy a reformátusoknál milyen egyszerű volt a belső, aztán az unitáriusoknál úgyszintén, kék bútrokkal, pingált tulipánokkal, s egyéb virágokkal, olyannak tűnt, akár egy falusi tisztaszoba, nagy fehér falai voltak, hatalmas ablakok, amelyeken sok fény tudott béjutni… Ez is mind furcsa volt az otthoni Szent József-templom, a miénk után. De az imádkozási ígéretünket teljesítettük. Aztán megreszkíroztunk egy fagylaltot, s mentünk haza a délutáni busszal. Akkor még haza, ugye, vittük az újságot, hogy mi az eredmény, odahaza ültünk még valamennyit, mert maradt pár nap az iskolakezdésig. 

Mondtam, hogy kicsik voltunk. Azoknak számítottunk. Én magam is. Há’ hogyne. Voltunk mi, voltak a másodévesek, és voltak a nagyok. Ez a képzés három évig tartott. Aki érettségizni szeretett volna a későbbiekben, az estiben folytathatta majd a munka mellett. Még két év. Én aztán az Üzem mellett jártam ki azt később, s a vasas szakképzés már a munkahelyen történt… Szóval az olyanokot később vitték el katonának. Annyit változtatták az oktatási rendszert, hogy sokat… 

Úgy volt az internátusban, hogy a kicsiknek mindenki parancsolt… Amolyan átmeneti szállóként üzemel a volt kolostor, mondta az igazgató, amikor eligazítottak elejinte. A város alsó felében, a Szentannafalva felőli kijáratnál – ahol most az a nagy autókereskedés található, és a bontó, ott volt a barompiac s a városgazdálkodás épületei, meg a kertészet – új iskola- és gyárnegyed épült akkoriban, ahová aztán költöztetni szándékoztak az internátust és a tanműhelyeinket. Majd valamikor. De az áthelyezés a mi időnkben nem történik meg. Ez így lett. Úgyhogy meg kellett elégednünk azzal, ami ott rendelkezésünkre állt… 

Próbáltak a nagyobbak mindent megcsináltatni velünk. Mivel az épület teljesen alkalmatlan volt kollégium céljaira, hiába végeztek átalakításokat, rideg volt, hideg és nedves. Sok fa kellett télen a hálókba. Mi hasogattuk a konyhára valót, de a szomszédos épületben, az egykori tanonciskolában ugyancsak nekünk jutott, mi, a kicsik kellett vágjuk a tűzrevalót. Eleinte. Ott valamikor fazakas, kovács, kádár, kőfaragó mesterségekre tanították a fiúkat, ilyen szakmát leánykáknak nem tanítottak. Ekkor nekünk rendeztek be műhelyeket. Ahogy bémentél a nagy bolthajtásos kapun, ott volt mindjárt a kapusszoba jobbról – arról aztán szó esik a későbbiekben, mert fontos –, baloldalt az asztalos-, jobboldalt a lakatosműhelyek voltak, hátul pedig a varroda, a leányokat tanították, és az emeleten nyíltak sorban az osztálytermek… 

(folytatjuk)

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 1083
szavazógép
2023-08-18: Történelmünk - :

Szent István ünnepe hajdan és ma

Történelmünk rovatunk Szent István-napi különkiadásában Csitáry Béláné a Szent István Társulat irodalmi és tudományos folyóirata, a Katolikus Szemle 1918-as 32. évfolyama 6. számában megjelent Szent István ünnepe hajdan és ma című írásából közlünk részleteket, a szerkesztő alcímeivel.
 
2023-08-18: Közélet - Csinta Samu:

Stadionok „békeidős” rendeltetése (Beszélgetés Ferencz Marcel építésszel)

A világ első, mindenki számára nyitott stadionjává változik át a rendezvényt követően az augusztus 19-én kezdődő atlétikai világbajnokság helyszíne, a budapesti Nemzeti Atlétikai Központ. A több rangos létesítmény tervezését jegyző Ferencz Marcel építésszel arról is beszélgettünk, hogyan képesek erősíteni a nemzettudatot a közösségi épületek.