Romániában a szovjet mintára elkezdett osztályharc idején, 1950 után több tízezer fiatal férfit személyes szabadságuktól megfosztva, minden jogalap nélkül, katonai behívóval lapátos-csákányos építőmunkára kényszerítettek, anélkül, hogy munkabért fizettek volna. A zömében székely fiatalok építőtelepeken, szénbányákban dolgoztak embertelen körülmények között. Gyárak, vasutak, hidak épültek így fel. A román kommunista vezetés az 1950–1961 közötti időszakban 520 ezer embert kötelezett kényszermunka végzésére. Egyik volt közülük a háromszéki Kézdiszentkereszten élő Páll Elemér is, akit arra kértünk, hogy meséljen hároméves katonai szolgálatáról, amiből két esztendőt munkaszolgálatosként töltött le.
Hidászkatona lettem
1932. november 4-én születtem Kézdiszentkereszíten. 1952. november 10-én soroztak be katonának a kézdivásárhelyi rajoni hadkiegészítő központban. Kézdiről vonattal Marosvásárhelyre vittek, ahol elosztottak különféle fegyvernemekhez. Nagyon sokan voltunk. Engem a hidászokhoz osztottak be, mondták románul, hogy pionieri vagy geniști, de én, mivel nem tudtam románul, azt sem tudtam, hogy mit jelent. Itthon a mezőn dolgoztam, az erdőn háltunk, nem egy jövő-menő ember voltam, hogy tudjak mindent. A hangosbemondóban kiáltották a neveket. Én a régi román világban születtem, ezért elneveztek Velimirnek, a katonaságnál nem Elemér, hanem Velimir voltam. A régi román bíró így fordította le a keresztnevemet. Ezért sok bajom is volt az évek során örökké.
Onnan Râmnicu Vâlceára a 03415-ös számú katonai egységhez vittek. Megérkeztünk a vasútállomásra, ahonnan gyalogosan egy nagy mezőben lévő, lóistállószerű barakkokhoz kísértek. Volt vagy húsz barakk. Ott háltunk két éjszaka civil ruhában, és vártuk, mikor kapunk katonaruhát. Két nap után fel is öltöztettek szép katonaruhába, de vékonyba, nyári egyenruhát kaptunk, hiába volt már november. Egész télen abban voltunk. Minden reggel hat órakor keltünk kürtszóra, és sorakoztunk az ajtó előtt derékig csórén. Ezután elosztottak minden csoportot takarítani. A barakkok között is nagy volt a tisztaság.
1952. december 30-án tettem le a katonai esküt. Mindennap a közeli erdőbe jártunk gyakorlatozni. Akármilyen hideg is volt, nem adtak melegebb, téli ruhát. Sokszor fagytunk meg, olyan hideg volt, hogy reszkettünk bele. Csehszlovák gyártmányú ZB puskát adtak, és hasábgránátunk is volt a tankok ellen. Éjszakai gyakorlaton ástuk el a hasábgránátokat, ezzel gyakorlatoztunk. Hat perc alatt össze kellett rakni a mozgóhidat, amelyik átvitte az Olton a 42 tonnás tankot. A hidat öt perc alatt bontottuk el. Arra is megtanítottak, hogy ha netalán háború lesz, hogyan kell a vasúti síneket és országutakat felrobbantani. Elég nehéz időszak volt az életemből, de túléltem.
Fogadtatás zenével és feketekávéval
Közben nyáron elvittek Bukarestbe az állami gazdaságban dolgozni, betakarítani a gabonát. Két ökörrel húzattam el a cséplőgép után a szalmát. Két hónapot dolgoztunk ott, majd visszavittek Râmnicu Vâlceára, ahol zenével és feketekávéval fogadtak. Mi egy vasat, még szivarra valót sem kaptunk a munkánkért, de a főnökök bizonyára kaptak valamit. Hamarosan valamilyen nagy ünnep következett, és akkor előléptettek őrvezetőnek (fruntașnak) engem és a lemhényi Sárkány Anti bajtársamat, de ő már meghalt. Megijedtem, rangot kaptam, de egy szót sem tudok románul. Nem akartam feltenni a rangot, de muszáj volt. Nem elég, hogy rangot kaptam, hamarosan csoportvezető-helyettesnek is előléptettek. Amikor a főnököm nem volt jelen, én helyettesítettem, de nem tudtam a tíz emberrel beszélgetni románul. Volt, aki kikacagott, hogy nem tudtam románul. Bántott egy kicsit, de nem volt mit csináljak.
Eljött az ősz és kiöntött a Duna. Egy éjszaka felköltöttek és elvittek Dolj megyébe, Călărași-ra vonattal. Felpakoltunk mindenféle szerszámot, amivel menteni lehetett a települést. Derékig érő vízben jöttünk-mentünk, és a falut sikerült megmenteni az árvíztől. Naponta tizenhat kilométert tettünk meg motorcsónakon. Úgy lehet, egy hónapot voltunk ott. Onnan tehervonattal visszavittek Râmnicu Vâlceára. Mivel elég messze volt a kaszárnya, egy éjszakára elháltunk egy helyen, valami elhagyatott katonaság volt ott. Éjszaka ellopták az új csizmámat. Hatalmasan bántott, hogy jó csizmába mentem el és rosszban jöttem vissza a kaszárnyába. Ismét zenével és feketekávéval vártak, de egy lejt sem adtak. Amire megérkeztünk Râmnicu Vâlceára, majdnem mindenkinek lefagyott a lábujja a vonaton. A vagonokban egyáltalán nem volt fűtés.
Râmnicu Vâlceáról kezdték naponta áthelyezni a katonákat munkaszolgálatra a Zsil-völgyi kőszénbányákhoz. Egyik nap negyven, másnap ötven nevet olvastak fel, nekik menni kellett. A magyar kollégáimat mind elvitték a Zsil völgyébe. Az újoncok ősszel már berukkoltak, a régiek közül már csak én voltam a kaszárnyában tiszta egyedül. Töprengtem, hogy miért hagytak ott. Hamarosan kiderült, hogy rajparancsnok-kisegítőnek maradtam hátra. Ekkorra sem tanultam meg románul, csak makogtam.
Büntetésből munkaszolgálatos katona
Egy síversenyre is elvittek. Akkor már december hónapot írtunk. Éjszaka kerültünk vissza a kaszárnyába, és nagyon ki voltunk merülve. A síléceket úgy, ahogy voltak, havasan letettem az ágyam mellé és lefeküdtem. Éjszaka álmomból felköltött valaki, kezdett rázni és mondta: „Scoală-te măi și curăță schiurile!” (Kelj fel és takarítsd meg a síléceket!). Azt hittem, hogy valamelyik kollégám hülyéskedik velem, és ezért azt válaszoltam neki románul, úgy, ahogy én tudtam, hogy menj a f...ba és feküdj le. Așa vorbești tu cu mine? (Így beszélsz te velem?) – jött a válasz. Akkor tudtam meg, hogy a századőrmester volt az illető. Másnap, 1954. január 30-án felvette a kapcsolatot a tisztekkel, és engem azonnal elhelyeztetett Râureni-be. Nem volt messze Râmnicu Vâlceától, de az már munkaszolgálat volt.
Râureni-ben akkor egy szörp-, konzerv- és lekvárgyár épült. Amikor én oda kerültem, ezeknek csak az alapjuk volt meg. 1954. augusztus 23-a tiszteletére és a szerződés értelmében aznap be kellett volna induljon a termelés, ezért egy jászvásári iskola háromszáz lánykát adott oda dolgozni, mi addig építettük a gyárat, amit augusztus 23-ra be kellett volna fejeznünk, de erre nem került sor, ezért a mérnököt meg akarták büntetni, ezért ő bosszúból nem adott nekünk fizetést. Mi, úgy hatvan katona, rámentünk, az ablakát bevertük és követeltük a fizetésünket. Ezért a tettünkért valamennyiünket be akartak záratni. Elzárás nem lett belőle, de két hónapot még ott marasztottak pluszban.
1954-ben nagy tél volt
Beállt a nagy tél, amikor a vonatok a nagy hideg miatt nem tudtak közlekedni. Azután sem volt akkora tél, mint 1954-ben. Hánytuk a havat a vasúti sínekről, az országútról, és fagytunk meg. Két hétig ezt csináltuk.
Egyik éjszaka engem és még két bajtársamat felköltöttek, hogy egy kocsit ürítsünk le. Kíváncsiak voltunk, mi lehet a kocsin. Kenyér volt. Egyikünk dobta le a kenyereket a kocsiból, és mi ketten vittük be a konyhára. Nem volt szabad a kenyérhez nyúlni. A hó ötven-hatvan centiméteres lehetett. A kollégám, akivel cipeltem a kenyeret a konyhára, belevetett vagy hármat a hóba. Amikor végeztünk a kocsiürítéssel, visszamentünk a hálóbarakkba, majd onnan egy óra múlva a hóból kihalásztuk a kenyereket. A barakkban megettük a három kenyeret. Kisebb méretű, talán egykilós barna kenyerek voltak.
A hóhányás másnap folytatódott, és a barakkban a tetű is megjelent. Rămnicu Vălcea 16 km-re volt onnan, tiszta gyalog bevittek oda a közfürdőbe, hogy fürödjünk meg és szabaduljunk meg a tetűtől.
Egy hónap szabadság
Csákányt kaptunk és vágtuk a sáncokat a vízvezetékeknek. Egy hónapot dolgoztam a sáncoknál, majd 1955 februárjában hazaengedtek szabadságra. Szégyelltem magam abban a rossz, szurkos ruhában, a bánat ölt meg, a kapun sem mentem ki. Egy lejem sem volt, édesanyám egyedül volt itthon a kisebb testvéremmel. Az egy hónap szabadság eltelt.
Amikor visszamentem a katonasághoz, már kitavaszodott, és odatettek beton szegélyköveket önteni. Normára kellett dolgozni, megvolt, hogy naponta hányat kellett kiönteni. Ezután tíz méter mély kutakat ástunk, lapáttal, ásóval dolgoztunk. A vasútállomásról a téglát hordtuk az építkezéshez. Munka, az volt bőven, de az élelem mindig szűkösen volt. A kicsi pénzemet gyűjtögettem, amit a párnám alatt tartottam, de egy éjszaka onnan is ellopták. A munkaszolgálatos katonák nem khaki-, hanem sötétszürke színű ruhát viseltek.
1955. december 21-én szereltem le. Én 110 lejt kapok havonta a munkaszolgálatos katonai szolgálatért a 2002/309-es törvény alapján, és a gyógyszereknél is van némi kedvezmény. Az én katonai egységem a Munkaszolgálatok Vezérigazgatóságához (D. G. S. M.) tartozott, ezért is kapom ezt a juttatást, amit sokan nem kaptak meg, habár ők is munkaszolgálatos katonák voltak.
Részlet a szerző szeptember 7-én, csütörtökön 18 órakor a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Központban bemutatásra kerülő Katonasors című könyvéből.
