Augusztus 26., az ünnep

Az én emberöltőmnek is valóságos ünnep volt az augusztus 26-i megemlékezés. Idén Bereckben és Ojtozban ünnepeltem lélekben is, a helyszínen is. Bereckben Tibád Sándor történész, nyugalmazott pedagógus, történelem szakos tanár barátom házánál a Mesélő falvaink sorozat adatgyűjtése kapcsán tettük tiszteletünket. Vendégfogadóm figyelmeztetett: az Árpád-vonalról is meg kell emlékeznünk! Ezt tettem az ojtozi m. kir. 24-es határvadász zászlóalj és székely erődszázad boronafákból épült honvéd laktanyái előtt a történelmi Ojtozi-szoros kapujában. Itt tört be Erdélybe tatár és török, itt haladt át Batu kán, Mátyás király, Mihály vajda és Bem tábornok is. Véres harcok helyszíne volt Ojtoz szorosa végig a történelem folyamán. A Várkútja feletti hegyen mélyen hallgattak Rákóczi várának felújított falmaradványai. A szoros kijárata után, Ojtoztól mintegy tíz kilométernyi távolságra ezt tette Sósmező is, Magyarország egykori határtelepülése. Itt, a műút alatt átfolyó Csernika-patak hídjánál volt az egykori román–magyar országhatár.

Tibád Sándor vendégfogadónknak 2020-ban megjelent nagymonográfiájából (Mezőváros az évszázadok sodrában) sokat megtudhat az érdeklődő erről a viharsarokról. Többek között azt is, hogy az említett Árpád-vonalat áttörő hadak 1944. augusztus utolsó napjaiban elérték Sósmezőt, utána Ojtoztelepet, s a Magyarós-tetőre érve tudni lehetett: nagy a baj, „rövid idő múlva az ojtozi sebesülteket a berecki katolikus templomban berendezett segélyhelyre vitték (…), a halottakat az ojtozi templom kertjében és annak környékén temették el” – derült ki ez többek mellett még abból a 2000-ben írt levélből is, melyet Kovács Ferenc egykori hadnagy, az ojtozi 24/1. erődszázad parancsnokhelyettese Tibád tanár úr kérésére küldött az Egyesült Államokból. Ennyi volt az én Úz-völgyi megemlékezésem. Nem feledhetem apám szavait: „Serfőző alezredes ahelyett, hogy biztatott volna minket, menekülni kényszerülő honvédjeit, a legelsők között hagyta el az Úz völgyét.” Néhány éve értesültem én is, hogy talán hadbíróság elé állították és végzett magával.

A kadicsfalvi nemes Tibád család már 1602-től ismert volt Erdélyben, a család egy ága telepedett Kézdivásárhelyre. Tibád Sándort, az egykori mikós diákot a Pro Natura mozgalom idejéből ismertem mint a berecki iskola történem szakos tanárát, aki tetemes részt vállalt a Gábor Áron-emlékmozgalom szervezésében, megörökítésében. Önálló kötete jelent meg a Gábor Áron Alapítványról (2011), a helyi templomról és iskoláról (2014, 2015). Nagyszüleinek telkén él feleségével a berecki Rákos utcában. Hiteles, megbízható helytörténeti adatai forrásértékűek. Bárcsak minden községközpontban munkálkodhatna egy-egy hozzá hasonló helytörténész, többek mellett falumonográfiák összeállításán középiskoláink történelem szakos tanárai is. 

Dimény Zoltán polgármester

Bereckben emlékezni kell

Elég ehhez, ha megtekintjük a Gábor Áron-emlékház udvarán a településhez szorosan kapcsolódó tíz jeles személyiség emlékkopjáját s a székely kék színeket viselő épületet és alapítványi székházat, annak berendezését, ott őrzik Gábor Áron eredeti ágyújának másolatát, melyet adományként kapott az alapítvány Mosonmagyaróvárról. 

A kopjasor helytörténeti lecke a helyiek és főleg a látogatók számára, melynek zömét az alapítvány elnöke és helyi faragóművész, Bodó Csaba faragta. Soroljuk: Földi István író, aki Gábor Áronról írt regényt; Gyárfás Jenő festőművész, a Gábor Áron halála című festmény alkotója; Salamon (Sombori) Sándor író, Mikó-kollégiumi tanár, a Gábor Áron színmű szerzője; V. Khell Ödön, a Gábor Áron Alapítvány alapító tagja, majd elnöke; Orbán Árpád volt megyeitanács-elnök, támogató, a berecki Kultúrközpont építtetője; a dicsőszentmártoni származású Demjén Attila Munkácsy-díjas festő-grafikus, a Gábor Áron-megakompozíció alkotója; Handra Kelemen alapítványi alelnök; néhai dr. Páll Andor vállalkozó és bőkezű támogató; Bartha Mihály volt alapítványtámogató; Máthé Barna kuratóriumi tag.

Sejtheti az olvasó, hogy az ágyúöntő őrnagy személyéhez gazdag irodalom, számos festmény és grafika kapcsolódik, valamivel kevesebb a bronzba öntött emlék: egész alakos szobra Bereck és Kézdivásárhely főterén, mellszobra az egykori szülőháza helyén álló épület előterében. Számtalan portrédomborműves emléktábla, grafika, portré pedig a magyar nyelvterületen lelhető fel, nevét szakiskolák-líceumok viselik a Kárpát-medencében, emlékének ápolásába lelkesen besegítettek Bereck testvértelepülései: Hódmezővásárhely és Tótkomlós, Bükk­ábrány, Kézdimartonos és Ellend, Ojtoztelep baráti közösségei.

Gábor Áron-emlékház a kopjasorral

Berecki régmúlt

Bereck nagyon gazdag idegenforgalmi látnivalókban, melyekből mi csak válogatni tudunk. Az Erdélyt Moldvával összekötő utat, amely a településen halad át, a római korban is használták. Itt épült fel a római limest őrző katonai tábor (castrum), ahonnan a Kr. u. II. század idejéből bélyeges téglák kerültek napvilágra. A „Kárpátok kapujának” előterében kialakult település lakói, miként azt Bereck 1785-ből ismert címerpecsétje is bizonyítja, postai szállítással, fuvarozással foglalkoztak. Zsigmond király 1426-ban mezővárosi ranggal ruházta fel a települést. A bereckiek biztosították az átjárót, postát és futárokat tartottak. A határőrszervezet idején századparancsnoksági állomásszékhely volt. S mert a megélhetés fő forrása az áruforgalom, a fuvarozás volt, nem csoda, hogy ide más nemzetiségűek, románok és barcasági szászok is kívántak letelepedni.

A XIX. század elején kézműipara is számottevő volt: a szekereseknek, fazekasoknak, csizmadiáknak és asztalosoknak céhei működtek itt. 1907-ben megépül a felső-háromszéki vasút Kézdivásárhely és Bereck közötti rendes nyomtávú szakasza, amely jelenleg is működik. Itt találkozott Bem apó Petőfi Sándorral 1849. július 25-én, melynek emlékére a tábornok és a költő arcmását megörökítő fémplakettes emlékművet állított az utókor. A portrédomborművek alkotója Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész (1999).

Tibád Sándor

Mátyás, az igazságos is járt itt

Ki tudná ma már megmondani, hogy mikor és kik faragtak mondát Mátyás király berecki látogatásának történetéből, s hogy miképpen kerülhetett be ez a történet a Mátyással kapcsolatos regék-mondák sorába? 

Valós történetként emlegtik, hogy Mátyás királyunk valóban megfordulta magát Nagy-Magyarország határán túl is, hadakozott Ștefan cel Mare fejedelemmel, s hazafelé tartó útját az Ojtozi-szorson át, Bereck érintésével tehette meg. Valóságosan és képletesen is járhatott erre, testileg és szellemileg is, mert él látogatásainak emléke a kotnári szőlőhegyen, a klézsei népballadában és a moldvabányai várromok között, ahol vereséget szenvedett – mesélt az igazságos viselt dolgairól Gunda Béla (1911–1994) néprajztudós és akadémikus.

Nem mindenki tudja, hogy Lakatos Demeter szabófalvi csángó költő verseiben többször is megénekelte a kotnári borok kiválóságát. Talán még Lakatos Demeter is ismerhette azt a hagyományt, hogy a híres kotnári bort adó szőlők vesszei annak idején Mátyás király ajándékaként kerültek Moldvába a XV. század elején, valószínűleg német (szász) husziták közvetítésével. 

Jelentős település volt, a moldvai vajdák írnokaikat előszeretettel választották a kotnáriak közül, mert az itteni iskolákban a latin, a német és a magyar nyelvet is tanították – ismerték el román krónikások. A település lakosai a XVII. században tértek katolikus hitre, de ez jó ideig csak formális dolog volt, mert a misszionárius jelentések szerint a kotnáriak még sokáig „lutheránus módon éltek, papjaik Magyarországról jöttek és házasok voltak. 1643-ban épült kőből Kotnár Szűz Mária mennybemenetelének emlékére szentelt temploma, de a városon kívül, a szőlők között még van egy Szent Orbánnak, a szőlősök oltalmazójának tiszteletére szentelt templomuk, és ugyancsak a szőlősökben egy Szent Lénárdnak szentelt kőtemplom is. Kotnár plébániája az összes többinél gazdagabb volt, mert igen sok és bőséges szőlei vannak, s ebből a papot bőséggel élelmezni lehet.”

Márkos Imola

Hasonló módon tudósítottak mások is a településről: „A csinos és boráról híres Kotnár falut a XVI. század végén kizárólag magyarok és németek lakták. Nem meglepő tehát, hogy a kotnári szőlőhegyek között magyar nevűek is voltak: Laslo, Szamar, Kevély. Gunda Béla szerint néhány hetven éven felüli nő és férfi törve még beszélt magyarul sziszegő tájszólásban, szerintük a régi kádármesterek is magyarok voltak.”

Mátyás tehát valóban járt Moldvában, s miért ne ejthette volna útjába Berecket és a tőle északkeletre fekvő Micskebérc előfokán lepusztult falakkal övezett, szabálytalan négyszög alakú erődítményt, mely az egykori provincia keleti határát és az ott elvezető közlekedési és hadi utat védő római táborok egyike volt a hadászati szempontból olyan fontos Ojtozi-szoros előterében? A végszót persze a régészeti ásatások adták meg itt is, a XX. században többször kutatták ezt a részt (1929, 1942, 1950).

A végkövetkeztetések szerint a négyszög formájú (180×160 m) tábort két csapattest építette Hadrianus császár idején (Kr. u. 117–138 között). Neve Angustia volt, ahol hispán lovasok és gyalogosok állomásoztak. A néhai dr. Székely Zoltán régész szerint az erődrendszert Traianus idejében kezdték építeni, és Gallienus római császár idejében (Kr. u. 254–268), a gótok és a kárpok betörésének idején adták fel.

Kultúr-Központ

S most nem tehetjük, hogy ne ejtsünk szót a vitatott mondáról. Egyszer itt utazott át deáknak öltözve, álruházatban Mátyás király – így a monda. Megéhezett, és betért Venetúr házához, a berecki bíróhoz valami harapnivalót kérni. A vendégszerető Venetúr füstölt kolbásszal, főtt lencsével kínálta, s azt még tormával is meghintette. A deák megköszönte a vendégfogadást, és egy gyűrűt adott Venetúrnak, hogy ha Budára jár, a gyűrűvel keresse csak Mátyás deákot. Nagy volt a csodálkozása Venetúrnak, mert amikor a deákot kereste Budán, a királyhoz vezették. Örömmel ismertek egymásra. Az Igazságos egy tál aranypénzzel ajándékozta meg a derék székelyt. Az udvarban lévő urak és a király aranyos mentéjüket rárakták Venetúr vállaira. „Kincsem árán a hazámat fogom szolgálni” – mondta Venetúr. S mert tetszett ez a királynak, díszes kardját is neki ajándékozta. Ő pedig elhatározta, hogy hazatérve várat épít magának. El is bírta, haza is vitte a sok mentét-kincset, és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez, de bizony, azt már csak felesége fejezhette aztán be, azért hívják Venetúrné várának – olvashatjuk a mondát Mikszáth Kálmán Magyarország lovagvárai című könyvében is (1890).

Kevesen tudhatják mifelénk azonban, hogy Venetúrné várának regéje a Háromszéken sokat tartózkodó Jókai Mórt is megihlette, aki felesége laborfalvi származásából adódóan gyakran látogatott Háromszékre, és rímekbe szedte a történetet. Szerinte a király a lencsét borvízzel nyomtathatta le, idézzük:

„Most igyunk rá egyet – mond Benetúr fennyen:
– De fölséges ital! Áldassék a neve,
Akinek szavára megeredt a leve!
Az italok között van talán kedvesebb is:
De annyi igaz, hogy egészségesebb nincs.
A király a borvízzel a lencsét lenyomtatta,
Gazda áldomását szépen visszaadta.”

Kuriózum lehet az olvasó számára az is, hogy a monda nemcsak Jókai Mórt, hanem a költő Pósa Lajost (1850–1914) is megihlette, aki egyébként tudtunkkal soha nem járt Háromszéken. Pósa Venetúr lencséje című versében így végzi a történetet:

„S Venetúr a kincsből várat építtetett,
Őrködött, mint sas a Székelyföld felett.
Élete végéig a hazáját óvta,
Vára omladékin zeng e rege róla.”

Bereck

Múlt után a jelen

A berecki vasútállomás felé tartó utca elején áll a község korszerű Kultúrközpontja. Német Csaba műépítész tervei alapján néhai Orbán Árpád megyeelnök támogatásával épült 1992–1997 között. Benne előadóterem, könyvtár és közcélú kiállítóhelyiségek kaptak helyet. De mert „Áron Év” volt, három katolikus nagyról emlékeztek: Gábor Áronról, Márton Áronról és Tamási Áronról, a központ felvette Tamási Áron nevét – tudtuk meg az évtizedek óta itt tevékenykedő Márkos Imola könyvtárostól és kultúrreferenstől. 

A berecki könyvtár 13 500 kötetes, az önkormányzat minden évben 1500 lejt juttat új könyvek vásárlására. Színjátszó és tánccsoportjuk van, alkalomadtán megemlékeznek Bereck jeleseiről, állandó Illyés Kinga-emlékcsarnokot működtetnek, ugyanis a néhai előadóművész Bereck szülötte volt. Ebben az évben Családi napok rendezvénysorozatot terveznek és könyvbemutatókat is tartanak.

Megtudtuk, hogy a Berecki Harangszó művelődési évkönyv 23. kiadásának összeállítása-megjelenése folyamatban van, szerkeszti Balogh András, Bereck művelődési krónikása. Kérésünkre állandó munkatársait is felsorolta, akik nélkül a kiadvány folytonossága kétségessé válna: Ferentzi László, Biszak Tünde, Fehér Laura, Tímár Réka, alkalomadtán közreműködik Csomós László plébános is.

A jelenről való beszámoló nélkül üresen kongana a berecki harang. Dimény Zoltán polgármester figyel minden történésre, ami a településsel kapcsolatos, s bár látogatásunkkor néhány napos szabadságát töltötte, telefonon visszahívott. A községközpont ivóvízhálózata jelenleg nem okoz gondot, tudtuk meg, Kézdimartonoson zajlik az ivóvíz- és a szennyvízvezeték párhuzamos kiépítése. Alakulnak az ojtozi párhuzamos vezetékek megkezdésének feltételei, melyeket a berecki rendszerhez fognak majd hozzákapcsolni. Látogatásunk idején rehabilitálták a helyi tanács tulajdonában levő volt vendéglátóipari egységet, településhosszant épült a vízlefolyó és a járda. A Saligny-program alapjaiból pályáztak a már létező gázvezeték kibővítésére. Folyamatban az ojtozi iskola felújítása, önerőből egy mikrobuszt is vásároltak a tanulók szállítására.