A szigorú béke aláírása után az erdélyi hadsereg hazaindult. És ekkor derül ki, hogy jóllehet János Zsigmond óta II. Rákóczi György az első uralkodásra nevelt fejedelme Erdélynek, s hivatására tudatosan készülhetett, sem a felelősség súlyával nincs tisztában, sem hadászati képzettsége nem alapos. Úgy indítja vissza a sereget, hogy fogalma sincs a tatárok pontos tartózkodási helyéről. Mivel azonban a találkozást feltétlenül el akarja kerülni, csak keringenek, holott a katonák már holtfáradtak, s mennének a hazavezető egyenes útra. Amikor végül is megtudja, hogy merről közeledik a legfélelmetesebb ellenség, Rákóczi fejedelem elhagyja a hadsereget. Körülbelül háromszáz lovassal ő maga hazavágtat, a hadat viszont – a fele harcra már képtelen – sok főemberrel Kemény János parancsnoksága alatt egy másik útra terelteti.

II. Rákóczi György augusztus első napjaiban baj nélkül meg is érkezik Ecsedre a családjához. A felesége és a fia várja. A többiek azonban ekkor már fogságban vannak. Megtörtént a tragédia, Erdély Mohács óta legnagyobb tragédiája: előbb kegyetlen hadisarcot vettek rajtuk – a vezérek a katonáktól szedték össze a pénzt –, majd a krími kán emberei fogságba vetették az egész erdélyi hadsereget. A 13 ezer főből a veszteségek és a betegségek miatt ekkor már csak 3–4 ezer ember harcképes. A tatárokkal szemben nem tudtak védekezni.

Az események ilyen alakulásán Rákóczi jelenléte nyilván nem változtatott volna; Kemény János, akit a tatárok rászedtek, nála lényegesen jobb hadvezető volt. Érthetetlen azonban, hogy a hír hallatán a fejedelem nem tesz semmit. Első rémületében ugyan megígéri: „ha mindenét el kellene költeni, és ha csak egy dolmányában kellene maradni is … illyen állapottal rabságra esett híveit” kiváltja. Utóbb azonban, mintha semmi része nem lett volna a dologban, nem fizet, a lengyelországi eseményeket pedig jelentékteleneknek tünteti fel. A nagy megrázkódtatás után szinte megbénult.

Ilyen körülmények között aztán az ellenkezőjére fordul az az egyébként jól működő gyakorlat, amely szerint az uralkodói hatalom kizárólag a fejedelem személyéhez kötődik. Minthogy jó harminc esztendeje nincsenek döntéshez szokott szervei a fejedelemségnek, senki nem képes az ország ügyeit a kezébe venni. Kiderül, hogy a politikusok éppen annyira nem tudják az országot önállóan irányítani, mint ahogyan a hadvezetés alkalmatlannak bizonyult a valódi ellenséggel szembeni harc szervezésére.

Jellegzetesen nagy ember után kiáltó helyzete ez az erdélyi történelemnek. Ha akad egy különleges képességű egyéniség, az ország megmentésével legnagyobb történeti alakjaink közé emelkedhetnék. Minthogy azonban ilyen nincsen, Rákóczi pedig, ahogy magához tér, elképesztően önzőnek és szűklátókörűnek bizonyul, a lengyelországi vereség és a hadsereg fogságba esése után következő események Erdély teljes pusztulásához vezetnek. A tragédiát az a véletlen tetőzi be, hogy a Török Birodalomban éppen ekkor kerül nagy formátumú egyéniség az ügyek élére, a vénségesen vén Köprülü Mehmed nagyvezír, egy albán származású, eredetileg írástudatlan katona, aki a társadalom legalsóbb rétegeiből küzdötte fel magát. Az állandó életveszedelemmel fenyegető török közéletben olyan szilárd pozíciót teremtett magának, hogy egyetlen riválisa sem merte megöletni. 1656. szeptember 15-én vette át a birodalmi pecsétet a gyermek szultán anyjának kezéből.

Köprülü Mehmed nagyvezír

Köprülü a Török Birodalom történetének egyik mélypontján lett nagyvezír. A szpáhik és a janicsárok ellentétei és állandó lázongásuk elviselhetetlenné fokozta a birodalom belső zavarait. Az ő erejükre építő politikusok pedig a következetességnek még a látszatát is megszüntették a portai irányításban. 1648 augusztusában rémregénybe illő körülmények között megölték Ibrahim szultánt, akire esztelen költekezése és észbontó fényűzése miatt tudták a janicsárok dühét ráirányítani: a valódi felelősök őt állították okul a kandiai háború eredménytelenségéért. Ezer darabra tépetik a nagyvezírt is, és egy jámbornak tűnő öreget vesznek elő, aki pompa helyett a dervisek egyszerűségével nyeri meg a katonákat. Tartani azonban ő sem tudja magát. Amikor pedig a folyamatos pénzrontással végletekig terhelt kereskedők és más városi elemek is felkelnek, újra kitör az őrület. 1651-ben Köszem valide az áldozat, az Ibrahim megölésével szultánná tett hétéves kisfiú nagyanyja. Megfojtják, holott ő még némi állandóságot képviselt: a háttérből már négy szultán alatt befolyásolta a Porta politikáját. Ez a gyilkosság azonban éppen úgy nem old meg semmit, mint a korábbiak. A birodalom hajója rátermett kormányos nélkül rohan tovább. Egészen a legszégyenletesebb vereségig, amikor is – 1656 júliusában – Velence a teljes flottáját elpusztítja, sőt, a középkor óta török beltengernek számító Égei-tengerben is szerez hódításokat: a három szigetet, Lemnoszt, Szamotrakét és Tenedoszt. Ennyi csapás a Török Birodalmat egyszerre még soha nem érte.

Ekkor lép színre Köprülü Mehmed. 1656-ban már az esztendő ötödik kinevezett nagyvezíre. Talán még legodaadóbb hívei sem gondolják, hogy valóban megálljt tud parancsolni a pusztulásnak. Ő azonban méltóságba lépése feltételeként teljhatalmat kér. Megkapja. És megváltoztat mindent. Működésének története szinte az illusztrációja lehetne annak, hogy egy-egy ritkán születő nagy egyéniség milyen óriási hatást gyakorolhat a történelmi események menetére. A legteljesebb káoszban veszi át az ügyeket, de néhány hónap alatt rendet teremt. A hadsereg fegyelmét megszilárdítja, a katonaság lázadásait megfékezi. Hatalmas munkával rendbe hozza a birodalom pénzügyeit. Megfordítja az égei-tengeri háború menetét: visszaveszi Velencétől a szigeteket.

A lengyelországi háború súlyát is pontosan érzékeli. Hatalomra kerülése után szinte azonnal elhatározza a beavatkozást. Minthogy pedig Lengyelországban a Porta két hűbérese is tevékenykedik, Mehmed krími tatár kán és az erdélyi fejedelem, csapatok indítása helyett a függőség szálait kezdi el mozgatni.

Már 1657. január végén jön Konstantinápolyból Erdélybe egy követ, aki II. Rákóczi György visszatérésére hoz utasítást. Majd tavasszal a magyarországi török parancsnokok jelzik, hogy térjen vissza, mert a nagyvezír nem helyesli a vállalkozást. II. Rákóczi György azonban már hozzászokott ahhoz, hogy a portai hatalmasságok akaratától eltekintsen. Apja még a török politikusok viszályait kihasználva tevékenykedett, a Magyarország körül működők és a központi szervek ellentéteire épített, ő maga viszont eddig úgy járt el, mintha nem is hűbéres lenne. Fejedelemsége kezdete Ibrahim szultán meggyilkolásával majdnem egy időre esett, azóta csak bajokról hallott Konstantinápolyból. Miért gondolná uralkodása kilenc évének éppen a tizenötödik nagyvezíréről, hogy változtatni fog a birodalom mindenki előtt nyilvánvalóan hanyatló állapotán?

A csoda azonban bekövetkezett, de Erdélyben senki nem veszi észre. Pedig már tudhatták, hogy Köprülü megtette azt, amit a tizenöt éves háborúban megszorult Szinán pasa nagyvezír óta nem tett meg senki: saját vagyonából fizette ki a hatalmas hadsereg zsoldját. Sőt, az égei-tengeri győzelmet is kivívta, mire 1657 októberének végén követei megjelennek a gyulafehérvári országgyűlésen. Hozzák a szultán kézjegyét viselő levelet: II. Rákóczi György az ő akarata ellenére Lengyelországba vonult; ellenségeivel, a kozákokkal szövetkezett; két évvel ezelőtt elpusztította és adófizetőjévé tette Havasalföldet; országát, Erdélyt veszélybe sodorta; a tatár kánt kellett utána küldeni, de elmenekült. Azonnal váltsák le és válasszanak helyette új fejedelmet.

Török háború Erdélyben

Az országgyűlés azonban nem tudja, mit csináljon. Az már nyilvánvaló, hogy II. Rákóczi György nem hajlandó a tatár fogságba kerültekért fizetni, a fejedelmi jövedelmeket sem fordítja e célra. Az országutak megteltek váltságdíjat kolduló asszonyokkal és gyermekekkel. Mindenki a fejedelmet okolja, de Rákóczi elhárítja magától a felelősséget. A fejedelmi tanácsnak a hadjáratot helyeslő döntéseire hivatkozik – ő, aki gyakorlatilag soha senkit nem hallgatott meg. Forr ellene a harag. Mégsem merik lemondásra felszólítani. Jobban félnek tőle, mint a Porta dühétől.

A Konstantinápolyból jött levélről folytatott vitában kiderül, mennyire igazuk volt Rákócziéknak, amikor a rengeteg birtokot a sajátjukhoz csatolták. Újra meg újra elhangzik az érv: nem érdemes a fejedelmet lemondatni, mert ő az országban a leggazdagabb birtokos, a kezében vannak. A Báthori Zsigmond-féle gyilkosságok emléke is felmerül. Nehogy úgy járjanak, mint az az öt nagyúr, aki 1594-ben a fejedelmi akaratnak próbált ellenszegülni. Végül mégis győz a józan ész, és elviszik a levelet Rákóczinak. Kommentár nélkül adják át, mert bíznak benne, hogy az ország megtartása érdekében önként mond le, eltávoztatandó Erdélyről a veszedelmet.
II. Rákóczi György azonban egészen érthetetlenül reagál. Ahelyett, hogy a jelen szorongattatásairól nyilatkoznék, a múltat magyarázgatja. A szultáni levél állításainak igazságát vitatja az országgyűlési delegáció előtt, mintha nekik bármilyen közük lenne a Porta szándékainak alakulásához. Amikor pedig könyörögnek neki, hogy lemondásával mentse meg az országot, mert a fejedelem elmehet, de nekik csak ez az egy hazájuk van, a helyzet kifejezetten abszurddá válik. Rákóczi kilenc pontban összefoglalja lemondása feltételeit. Ezek között az első az, hogy az összes fiskális birtokot, a sajátjaival együtt, megtartja. Az országgyűlés pedig – miközben az eseményeket kedvetlenül figyelő törökök mindjobban sürgetik a leváltást – tárgyalásokat kezd a feltételekről.

Ez a tarthatatlan állapot megmarad, míg Rákóczi él. Ő az uralkodói felelősség szikrája nélkül ragaszkodik a fejedelemséghez, Erdély politikusai pedig nem tudják, nem is merik végleg elkergetni. Inkább egyfajta ostoba tehetetlenséggel hívják ki maguk ellen ismételten a Porta megtorló akcióit.

Az országgyűlés határozottabb részének először sikerül ugyan többé-kevésbé önként lemondatnia, az utódot is megválasztják Bethlen Gábor unokaöccse, Rhédey Ferenc személyében, de ahogy Rákóczi jelentkezik, már a következő országgyűlésen, 1658. január 14-én, visszaveszik. Nem tudhatni, enélkül mi történt volna. Így azonban rázúdult Erdélyre Köprülü nagyvezír dühös haragja. Miután Moldvába és Havas­alföldre már Rákóczi szövetségesei helyett új vajdákat tett, 1658. május legelején indul el, hogy végleg elrendezze az Erdélyi Fejedelemség ügyét. Mielőtt beér, ultimátumot intéz az erdélyi rendekhez, megint csak Rákóczi letételére szólítva fel őket. A május utolsó hetében tanácskozó országgyűlés azonban dolgavégezetlenül feloszlik: nem hoznak döntést sem a fejedelem ellen, sem mellette. Álláspontjuk előbb igazolódni látszik, mert egy pillanatig mintha Rákóczi maga is képes lenne a helyzet rendezésére. Június végén megveri a nagyvezír előtt jövő Szejdi Ahmed budai pasát.

Győzelmét az egyszerű katonaságnak és a hozzá csatlakozott magyarországi hajdúknak köszönheti, akik boldogan állnak csatasorba a törökkel szemben. Lelkesedésük azonban nem elég egy világbirodalom ellen. Miután Rákóczi az Erdélybe érkezett nagyvezírrel még a tárgyalást is visszautasítja, megindul a pusztulást hozó török-tatár áradat.

Nem lehet tudni, mire számít Rákóczi. A hadsereg elpusztult, illetve aki még megmaradt, tatár fogságában van. A szabolcsi hajdúkon kívül csak a nehezen mozduló nemesi felkelésre számíthatna, ez azonban a fejedelemség hosszú békés viszonyai között már elszokott a katonáskodástól. Külső segítségre viszont, ha reálisan méri fel a helyzetet, nem gondolhat. Rhédey félreállítása után – 1658 márciusában – tett ugyan egy kísérletet a királyság támogatásának megnyerésére. I. Lipóthoz Frankfurtba küldött követe azonban a nyílt visszautasítást megkerülő kitérő választ kapott. Nem is lett volna egyébként logikus, hogy miközben a katonái még lengyel szövetségese megsegítésén tevékenykednek, Lipót Rákóczi mellé álljon, aki lengyelországi beavatkozását eredetileg kikényszerítette.

A bécsi udvar politikája egyébként a harmincéves háború lezárása óta kifejezetten minden háborús konfliktus elkerülésére irányult. Nyilvánvalóan irreális dolog azt várni Lipóttól, hogy most magyar királysága érdekeit minden más elé helyezze, hiszen a lengyelországi hadjárat mellett nem kisebb üggyel van elfoglalva, mint a császárság megszerzésével. A magyarországi politikusok sem tudnak elérni nála semmit. Pedig most már nemcsak azok néznek izgatottan a fejedelemségre, akik a lengyelországi vállalkozástól olyan sokat vártak. Nem, belső ellentéteiket félretéve, szinte egy emberként követelik a királyságot is fenyegető veszély megállítását. Erdély azonban majd csak a lengyel háború lezárása után kap a magyar királytól segítséget.

Most, 1658 őszén zavartalanul pusztítja a fejedelemséget Köprülü Mehmed. Előbb, 1658 augusztusának legvégén a fontos végvár, Jenő (Borosjenő) alá megy. Itt öt napon át néznek farkasszemet a magyarok a törökökkel, a nagyvezír a faltörő ágyúkat is felállítja, de egy puskalövés nem esik. Szeptember 2-án, anélkül, hogy Rákóczitól segítséget vagy akár csak üzenetet is kapott volna, Jenő a rettenetes túlerő puszta látványára megadja magát. Érthetetlen, miért állította haditörvényszék elé a fejedelem az elvonuló parancsnokokat. Hogyan védték volna meg a várat? Hármat közülük mégis lefejeznek.

Közben a tatárok a Bodza-szoros felől közelednek az új moldvai és a havasalföldi vajdák csapataival és a kozákokkal, gyakorlatilag akadálytalanul, a hadsereg nélkül háborút viselő országba. Az útjukba eső falvakat, városokat felégetik, tömegével szedik a rabokat, a néhány otthon maradt székely semmit sem tehet ellenük. Szeptember elején érnek Gyulafehérvárhoz. A fejedelmi várost sem védi senki – II. Rákóczi György még a nagyvezír megjelenése előtt Váradra vonult. Gyulafehérvár tehát tehetetlenül kénytelen tűrni a tatárok módszeres pusztítását. Egyik épület a másik után lesz lángok martaléka. Utcáról utcára haladnak, míg a város szívében a főtemplomot, a fejedelmi palotát és a kollégiumot felégetik. Még egy elfalazott rejtekhelyet is megtalálnak; a könyvtár óriási szellemi kincseit máglyára vetik.

II. Rákóczi György most sincs a közelben, csak értesül a rettenetes pusztulásról. Ahogy a török-tatár csapatok Várad felé közelednek, úgy húzódik ő még távolabb, Debrecen felé. Végül is a Berettyóig jutnak a miatta Erdélyre tört fosztogató katonák. Bent az országban Barcsai Ákos kísérel meg tenni valamit. Ő a fejedelmi család neveltje, jelenleg az erdélyi ország­gyűlés és a fejedelmi tanács elnöke, és II. Rákóczi György lengyelországi távollétében az egyik kormányzó volt. Az egyetlen ésszerű lépést teszi, elmegy a nagyvezír táborába. Tudomásul veszi, hogy a fejedelemség fejében 40 ezer arany évi adót kell fizetnie, valamint 500 ezer tallér hadisarcot, átadja Lugost, Karánsebest és elfogatja II. Rákóczi Györgyöt. Osztályos társai természetesen azonnal önzéssel, hatalomszerzéssel vádolják. Jobbat azonban senki nem tud. Barcsai pedig – miután uralkodását 1658. október 7-én egy országgyűlés is elfogadta – mégiscsak eléri Köprülü Mehmed nagyvezír és az egész török katonaság távozását.

Harc a nem létező hatalomért

Erdélyben végre beköszöntött a béke. Ahelyett azonban, hogy sürgős intézkedések történnének a felemelt adó előteremtésére, Rákóczi és Barcsai hívei huzakodnak. Minthogy pedig Rákóczi távol van, az övéi húzzák a rövidebbet; 1659. március 30-án lemondásra kényszerül. Augusztus végén tűnik fel újra.

És kitör a polgárháború. A hadsereg még tatár fogságban, az ország felégetve, elpusztítva, a nagyvezír várja a megígért hatalmas adót – Erdély politikai vezetői azonban mással vannak elfoglalva. Rákóczi űzi Barcsait, ez a régi fejedelmet, miután pedig 1659. szeptember végén Kemény János is hazaérkezik a krími fogságból, már hárman vannak. Ha nincs külső ellenség, egymást pusztítják.

Rákóczi október elején szinte mellékesen a havasalföldi Mihnea vajdával Moldvára támad. Aztán segítséget kér a királyságbeli főméltóságoktól. Barcsai erre behívja a budai vezírt, aki december végén hagyja el az országot. Azután beszorul Szebenbe, Rákóczi ott ostromolja, majd felhagy a gazdag város vívásával. Eközben a török adó előteremtésével nem törődik senki, pedig 1660 áprilisában már újra hadsereg indul Konstantinápolyból Erdély ellen.

Mielőtt azonban a török fősereg ideér, II. Rákóczi György a budai vezírtől vereséget szenved Szászfenesnél. Maga is sebet kap, és 1660. június 7-én Váradon meghal. Ekkor azonban már késő, Ali pasa szerdár nem fordul vissza. Június végén tisztes fogságba veti Barcsai Ákost. Az adót követeli, s erre végre intézkednek. A fejedelem kiüzen a török táborból, hogy teremtsék elő a pénzeket. Amikor azonban augusztus 25-én a bonchidai országgyűlés dönt a különleges ügyben, már megkezdődött az ország legfontosabb erődítményének, Váradnak az ostroma.

A védekezést a városi tanács a katonai parancsnoksággal együtt szervezi. Tudják ugyan, hogy a bajt más hozta rájuk, de mindannyian megesküsznek: életük árán is helytállnak. Az el nem menekült polgárság is a várba húzódik, majd befalazzák a kapukat, és mire a török sereg megérkezik, felégetik a várost. A török július 14-én helyezi el a táborokat a Körös partján és a város körüli szőlőkben, gyümölcsösökben. Mielőtt pedig az ostromot megkezdenék, fegyvertelen megadásra szólítják fel a várat. Az elutasításra besáncolják magukat, lőállásokat készítenek, majd megkezdődik Várad vívása. A védők nincsenek még csak ezren sem, köztük polgárok és a híres iskola diákjai, velük szemben pedig sokszoros túlerő.

A vár védői reménytelen helyzetükben külső segítségre számítanak. Barcsai Ákos fejedelem azonban a török táborból csak titokban biztatja őket kitartásra, erdélyi sereg pillanatnyilag nem is létezik. I. Lipót, a magyarországi politikusok nyomására, most már kénytelen legalább jó szándékát nyilvánítani: hadakat küld Felső-Magyarországba. A császári vezér azonban csak Rakamazig vonul, és megüzeni Ali pasa szerdárnak, hogy a határon nem kíván átlépni. Várad magára marad. A várbeliek negyvennégy napig tartják magukat. Több rohamot is visszavernek, de miután a vár árkából az ellenség lecsapolta a vizet, és a lőporkészleteiket is elvesztették, 1660. augusztus 17-én megadják magukat. Még ekkor is támasztanak azonban feltételeket, a helyzetükre pedig jellemző, hogy a török hadvezetés elfogadja őket. Kikötik, hogy a váradi uradalom birtokain túl nem történik hódoltatás; a katonaság fegyvereivel együtt vonulhat el; a polgárok – amennyiben kívánják – a városban maradhatnak, a távozók pedig kíséretet kapnak; Ali pasa otthon közbenjár az erdélyi adó leszállításáért; végül: magukkal vihetik az iskola felszerelését és a nyomdát.

Az óriási török sereg döbbenten nézi, ahogy a hat hete ostromlott várból nem több, mint háromszáz ember vonul ki.