Augusztus 22. és szeptember 2. között zajlott a csernátoni VI. Ika Képzőművészeti Alkotóműhely. Volt faragótáborok hangulata ébredezett a faluban, hiszen réges-rég a falumúzeum udvarát sűrű sátornegyed foglalta el, ahol az idegenből érkezők szellemi otthonra találtak, és a faragás fedőneve alatt gondolatokat cseréltek és barátságokat szőttek. Mi, az akkori csernátoni gyerekek lestük szabadabb magatartásukat és bohókás viselkedésüket, majd később bennünk is visszaköszönt az ott tapasztalt szellemi erő, amit sokan Haszmann Pali bácsiék bólintására véstek a közösségi életfára.
Szellemi fórum
Székely Géza táborvezető az előző évekhez hűen gazdag kulturális rendezvénysorozatot készített elő. A zavartalan műtermi alkotást rendezvények, szakmai beszélgetések és kirándulás tette szellemi fórummá.
Székely Géza a nyár folyamán saját otthonában gyerekeknek rajzkört tartott, akik az alkotótábornak bejáró tagjaivá váltak, így korrektúrát művészektől kaptak. Esténként a Sylvester Lajos Könyvtárban író-olvasó találkozókra került sor. Demeter Anasztázia és Demeter Miklós a magyar és udmurt irodalom kapcsolatáról tartott előadást, Dimény-Haszmann Árpád életművébe adott betekintést, Cseh Katalin Öröknyár kötete került bemutatásra, Salamon Ferenc El van bütülve című szólás- és közmondásgyűjteményét ismertette, Deák Ferenc a Sárosi Csabáról készült monográfiát vázolta fel az alkotóval együtt.
A tábor elején minden évben az egyik meghívott vendég mutatkozik be életművének egy válogatásával a Pincegalériában. Az idén, augusztus 24-én Vetró András állított ki. A változatos műfajú kiállítás a szobrászművész témaválasztásának gazdagságára mutat rá. A helyszín korlátai miatt több rajzot állított ki.
Vetró András művei
A plakettek és rajzok elrendezési szellemi dialógusra adtak lehetőséget. A transzilvanizmus népi és avantgárd nagyjai néztek egymással szembe. Míg Kányádi Sándor plakettjén a mintázott arc az agyak finom hullámzó vonalaival bólint Reményik Sándor realista arcképére, addig a nézők számára először kiállított Farkas Árpád szikár vonásai tömör kijelentésként biccentenek Bogdán László karakterrajzára. Vetró András plakettjeivel elődeink kulturális emlékezetben való megörökítését vállalja. Nála a járulékos elemek elmaradnak, a kiválasztott egy-egy felfokozott tettvágyban nyer megörökítést.
Vetró András a kultúra hálójában játszó művész. Mindig talál olyan utalásjegyet, amellyel tágítani tudja azt a képi nyelvet, amelyen eddig alkotott. Művészetében a Bús lovag régebb a művészi egó hol ironikus, hol saját küldetésébe belerészegült állapota után végigjárta az elvesztés, a szeretett társ elgyászolásának stációit is. Don Quijote szélmalomharca felettes szellemlényként a környezet normáitól elrugaszkodó szférájában létezett, míg Sancho Panza megannyi vaskos és akár tunya alakváltozata helyreigazította, mederbe terelte őt. Vetró-Bodoni Zsuzsa elvesztése után egy emeltebb szintre lépett az irodalmi toposz újragondolása. A nő finom aurája a felettes szférához tartozik, elérhetetlen távolság és szakadék lép a figurák közé, őrangyalként ott van, de testi valójában megközelíthetetlen. A veszteséget van, ahol a forma negatív megsokszorozott ürességével éri el, vagy a délibáb optikai töréséből adódó ismétlődéssel. Így az egy helyét az emlékek ismétlése sokszorozza meg. A szélmalomkerék az idő kereteként a lovag ellenfeleként áll gátként az én és az idea közé, aki egy másik rajzon Déva várának falába befalazott asszonyaként jelenik meg.
Vetró András szereti időnként újrafogalmazni korábbi kijelentéseit. Bohóca a Valesques szomorú arcú figuráját és Vetró Zsuzsa utazó bohócát is felidézi, viszont itt lemeztelenített alakja a kiszolgáltatottság okozta gyötrelmet jelképezi. Egyed Péter Tizenhárom buborékának képi interpretációja is a létharc nagy megpróbáltatásának stációit járja végig.
Csoportos tárlat
A szeptember 2-án megnyílt csoportos kiállításról elmondhatjuk, hogy az Ika alkotótábor újra az értelmiségi ember cselekvőképességét célozza meg. „Mi dolgunk a világon?” (Vörösmarty) költői kérdés sugallatát előtérbe hozza, és a küzdés ezer arcát ragadja meg, mert közös tematikára is a válaszok intonációjában, hangsúlyeltolódásaiban van az üzenet. A művészek képről képre átlépve maguk is szembesülnek az alkotási folyamat meglepetéseivel, a psziché öntörvényűségével. Az elinduló ötlet szabad csermelyként szivárog át a csörgedező patakként irányítható medrében. Náluk a műteremben képfolyamokat láthattunk, ahogy lapról lapra vagy vászonról vászonra léptek. Annyi mindent hoznak magukkal, hogy a vonal több köldökzsinórral kapcsolódik a felületen kívüli szférához, és onnan szalad saját létharcába, hogy majd egy új lapra átlépve és testté válva valóra váltsa nekifeszülő küzdelmét (Damó István).
Az idegen táj sok epizódot ígér, kulcsot ajánl a látottakhoz, dombok fölé röpteti a sík vidékről érkező alkotó szemét, majd a szabad asszociációk táncával szédíti el a látható mögötti rejtelmekbe. A kép befejezésekor ritmusok áramlásával meglepetést okoz akár saját alkotójának is (Magyar József).
Ezzel szemben a Cenk alól érkező alkotó az itteni domborzatot lankás tájként simogatja végig. A bújócskázó vonal felfejthető, a játszóteret nem zavarják gubancok, és ehhez a strukturális játékhoz felkészülést nyújt az előző évben készült vázlat (Bartha Árpád). Van, akinél a múzeum udvara évről évre egyre erőteljesebb vonásokkal kel életre, a kezdeti szelíd impresszió helyét az otthonosság markáns vonásai váltják fel (Vass Csaba).
A gyakran visszatérőket a részelemek bírják dialógusra. Egy kúria kapulába is hűen el tudja mondani, hogy itt mi volt és ma mi nincs (Sárosi Csaba). Az esztergapad a színek zuhatagának áramlásával a részelemek kompozíciós törvényszerűségeit kelti életre (Székely Géza).
Mindig érdekes az új táborlakók viszonyulása az itteni kultúrtájhoz. A táborszervező házigazda vendégeit évről évre elviszi a szomszéd falvakba (az idén Albis, Dálnok, Maksa, Pincetető, Besenyői-tó). Az épített örökség motívumként várakozik a kiemelésre.
A lokális értékkeresés mellett idén domináns szerep illeti a kétszáz éves nemzeti örökségünk tartópilléreit. 1823: Kölcsey nemzeti önvizsgálata, Petőfi fáklyalángja és Madách küzdésvágya megszólította a művészeket. A romantikus én valami nagyobb ősi rendbe kapcsolódva keresi a helyét. A mi korunk embere is minden kudarca ellenére időről időre rákapcsolódna az elődök teljességvágyára. Parafrazálva, intertextuális kollázsokban megidézik elődeik szellemi harcait. Kölcsey balsorsa tisztánlátásra indít, Petőfi „előrerontok én” (Csatában) erős cselekvőkészsége megdöbbent, mert félünk, hogy eltévedünk a „rengeteg vadon”-ban (Az én szerelmem), Madách „szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét?” kérdése mégis előremozdít.
A nagyok megidézésekor látjuk, hogy a múlt van akit a történelmi kontextus tiszteletére kötelez, és az illusztratív ábrázolással a nyomatékosítás szerepét vállalja fel (Csutak Levente), van, akit a nemzeti ima hangjai színek emocionális zengésébe vezetnek át (Kozma Rozália), és vannak, akik a formák elvonatkoztató absztrahálásával idézik az elődök teljesség utáni vágyát (Bencsik János, Deák M. Ria). Nagyjaink intelmei gesztusokban és mozdulatokban él bennünk. De nemzeti közösségként addig vagyunk és leszünk, amíg Petőfit érezzük a dinamikus vonalban, Kölcseyt látjuk a sötét tónusokban, és Madáchot gondoljuk minden kétszintes elrendezésben.
És Székely Géza rendületlenül szövi a művésztábor és falu közti hálót. Portáján egész nyáron át hetente kétszer rajzkört tart gyerekeknek. Nebulóit kiszakítja a monoton tétlenségből, feladat elé állítja, közösségi élménybe viszi, és végigvezeti a meglátástól a megörökítésig húzódó úton. Tanítja az ábrázolás ábécéjét, rendületlenül.
Deák Ferenc Loránd
Kiállító művészek: Albert Levente, André Csongor, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Balogh Edit, Bartha Árpád, Bencsik János, Csillag Mónika, Csutak Levente, Damó István, Deák Angéla, Deák Barnabás, Deák M. Ria, Fátyol Zoltán, Forró Ágnes, Haszmann Réka Júlia, Horváth Ibolya, Kilyén Katalin, Kozma Rozália, Kőrösi Sándor Zoltán, Magyar József, Májai Adrienn, Miklós Árpád, Papp Károly, Petrovits István, Sárosi Csaba, Simó Enikő, Székely Géza, Vass Csaba, Vetró András, Zilahi Nono.
