Ennek következtében pedig a klímaiszony és az éniszony elválaszthatatlanul összeforr. Az ember a békés és uralt természetképének széthullásában hasonlik meg önmagával, amikor talán először ráeszmél, hogy aligha korpa a teremtés fején, de semmiképp sem korona.

Élő templom, akrilrajz

Az ember legnagyobb gőgje mindig is az volt, hogy megpróbálta elszakítani magát attól a természettől, amelyet lenézett, ám igazán uralni sosem volt képes. Úgy képzelgett, hogy a koronát azáltal helyezi fel saját fejére, hogy elidegenül attól a természettől, amelyben él és megpróbálja mechanikusan újraalkotni azt. Úgy vélte az egész emberi világ, hogy a realitástól halad az utópia fele, és végtére is disztópiába süppedt: kiégett társadalom egyensúly nélkül, kiégett embertömegek, taposómalom, háborúk, környezetrombolás, egyenlőtlenségek. Azonban mindenhol, ahonnan az ember visszavonult, a természet ismét átveszi az irányítást. Fém, műanyag, polikarbonát, ám ha mélységes gőgtől hajtva nem „tisztítjuk”, megjelenik a moha, a rovarok, a füvek és mindenféle kis állat.

Erózió, akrilfestmény

Mégpedig éppen azért, mert a természettől elidegenülni nem lehet: hiú ábránd ez csupán. A természet ott van bennünk, mi magunk vagyunk a természet, sejtjeink legkisebb alkotóelemeitől egészen legnagyravágyóbb álmainkig, hogy tudniillik mi egyszer test nélküli, színtisztán digitális tudatformák leszünk, és már egyből halhatatlanoknak hisszük magunkat. A természet ettől függetlenül pontosan úgy fog hatni ránk, mint korábban: digitális tudatainkat valamiféle hordozónak tárolnia kell, és ama hordozó változatlanul ki lesz téve az entrópia hatásának. Még akkor is, ha hordozóról hordozóra másolhatjuk tudatunkat, ám a másolási hibák előállása még a zöldfülű informatikus számára is nyers valóság. Nem utópia ez, hanem az éniszony legtökéletesebb és legvégső kifejeződése, a legnyersebb, legelvadultabb disztópia.

Fototropizmus, olajrajz

A jelen kiállítás számos alkotásában megjelenik ez a szürrealisztikus kettősség: a természet roppant áramvonalas túlburjánzása, amelyet megpróbál valamiféle emberi rendszer különféle medrekbe terelni, egyáltalán irányítani. Mintha ugyan a természetnek már a legősibb sugárállatkáktól kezdődően ne lett volna ilyen vagy olyan iránya a materiális szükségletek szorításában, mintha ugyan szüksége lenne az ember pá­tyolgatására létezése folyamatában. Mintha nem létezett volna természet évmilliókkal az emberiség előtt is, mintha nem az emberiség volna a felelős az ismert történelem legfokozottabb természet- és környezetpusztításaiért. Ugyanakkor koncepcionálisan a művek kiindulópontja nem tartalmazza a végpontjukat, pontosan úgy, ahogy a természet evolúciója sem egy mindent felülíró akarat kézlendítése szerint halad: ahogy az emberiség életiszonyában képzelni akarta.

E tekintetben a kiállításon látható alkotások egyfajta hiperrealista naturalizmus jegyeit is magukon viselik. A sugárállatkák csodálatos formái visszaköszönnek épületeken, különféle felületeken, mintákban, anyagokban és végső, de nem utolsósorban a művészetben. A saját kezünk okozta természetrombolás gerjesztette éniszony egyetlen gyógyírének a természet nyújtotta szépséghez való visszatérést látjuk, felkarolni, megmutatni mindazt a csodát és gyönyörűséget, amit az a természet tartogat számunkra, amelytől mély gőgünkben elidegenedni akartunk. A jelen lévő munkák vészriadót fújnak és figyelmeztetnek, hogy egyre kevesebb időnk maradt az ilyen múltba révedésre, és egyre inkább a cselekvés talajára kellene lépni.

Gyökeret vertek lábaink, akrilrajz

Egy olyan korban, amikor az emberek beképzelik maguknak, hogy egy embert hat ujjal ábrázoló adatgyűjtő algoritmus által „alkotott” kép művészet, a kézzel való alkotás talán fontosabb, mint bármikor korábban. Még akkor is, ha a kiállításon látható művek egy részének megalkotása egy hetet, másik részének megalkotása akár több mint egy hónapot is vesz igénybe. Amikor a művészetre, az alkotásra nem merőben steril tekintet vetül, hanem az alkotás folyamatának elvégeztével percekig kell sikálni a kézről a rászáradt festéket. Ez pedig azért is nagyon fontos, mert van egy nagyon régi kínai mondás, amely úgy hangzik, hogy „bárányfejet lógat fel, ám csak kutyahúst árul”. Sárosi Mátyás munkássága nem ilyen, művészete nem átverés, hanem lényegiséget felmutató alkotások sorozata, amelyek nem őrjöngve, dérrel-dúrral rúgják úgy be az ajtót, hogy azok kitörnek sarkaikból, hanem sokkal inkább egy jelekre tekintő ablakot nyitnak alig hallhatóan az utóbbi időben nem épp otthonosnak mondható világunkra. De csak jelek ezek, csendesek, akár egy haiku, nem szájba rágnak, hanem hűvös erdőben fák kérgére festett útjelzőkként vezetik haza azokat, akik figyelmesen olvassák őket. Talán egy régi emlék az, ami itt kísért, jobb vagy legalábbis jobbnak látott időkből, de amennyire romantikusnak bélyegeznék ezt azok, akik menthetetlenül kihűltek saját savanyú zokni ízére emlékeztető cinizmusukban, továbbra is ezek azok az élmények, amelyekből legcinikusabb embertársaink is táplálkoznak. Az egyetlen különbség, hogy ők hadakoznak a természet és a vele fennálló elszakíthatatlan kapocs gondolatával. A kiállításon látható alkotások pedig megbékéltek ezzel az elszakíthatatlan kapoccsal.

Ivácson András Áron

(A tárlat megtekinthető október 3-áig a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban.)