Közel nyolcan éve már. A falu életét olyannyira befolyásoló esemény nagyon távolinak tűnik; a tanúk száma megfogyott – a természet rendje szerint időközben ők is kiköltöztek a temetőbe –, az 1944. szeptember végi mártírok közvetlen leszármazottjainak haja is rég deresbe váltott már. A második világégés vége rég volt, Erdővidék eldugott kis faluja – hogy is találhatta meg akkoriban Gavril Olteanu és kegyetlen csapata? – mégsem felejti fiait, lányait.
Nincs olyan év, hogy a szomorú emlékezetű napon, szeptember 26-án össze ne gyűlnének s meg ne emlékeznének Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László értelmetlen haláláról. Mindig elhangzik: bár megbocsátottak már, feledni nem tudnak, hetvenkilenc év múltán is eleven seb az a nap, amikor a Maniu-gárdisták feldúlták közösségük életét.
Kelemen-Karikás Árpád helybeli református lelkipásztor igehirdetésében a testvérgyilkosságról szólt: mint Káinéhoz Ábelé, úgy a Maniu-gárdisták kezéhez is ártatlan vér tapad. A tizenhárom ártatlan kiontott vére hangos kiáltás Istenhez. Hallatszik a jajszó, a segélykiáltás ma is az iskolaudvarról, az emléktábla mellől és a poros utcáról, az emlékmű közelségében is. Azok közt, akiknek életét akkor kioltották, vétkes egy sem volt, ártatlanul vádolták mindannyiukat. Akkor meg mi alapja a gyilkosságoknak? Az ilyen gyilkosságok gyökerét mindig valamilyen sértettségben, irigységben, keserűségben, féltékenységben kell keresni, az idő által érlelt harag pedig a legrosszabbat csalogatja elő belőlünk, az ördög pedig ad kezünkbe vizes kötelet, élezetlen fejszét, egy puskát, és előkészíti azt a helyzetet, amikor – ha nem tudunk elég erősek lenni – lecsaphatunk. „Ma azért imádkozunk, hogy az áldozatok hozzátartozóinak fájdalommal teli szívébe a megbocsátás költözzön, a falu népének pedig soha többé ne kelljen ilyen gyászt átélnie” – mondotta a tiszteletes.
A falu központjában felállított emlékműhöz a nagybaconi rezesbanda és a Történelmi Vitézi Rend vezetésével vonultak az emlékezők. Az Ajtai Abod Mihály Általános Iskola diákjainak énekét és Kelemen-Karikás Ilona szavalatát követően Incze Géza emlékezett meg 1944. szeptember 26-ról, amit kisgyermekként megélt, majd az azt évekkel követő hivatalos, a sebeket ismét feltépő vizsgálódást elevenítette fel. Mint mondotta, a Maniu-gárdisták vérengzésének nem lett volna szabad megtörténnie: a csendes faluközösség békés életét – egymásnak távolról köszöntek, kalapot emeltek az emberek – véglegesen feldúlták.
Az esemény a székely és a magyar himnusz eléneklésével és a kegyelet virágainak elhelyezésével ért véget, az iskolában pedig szeretetvendégségre került sor.
