Az ember néha belép egy kapun, és nem is sejti, hogy mindent maga mögött hagy; kifelé már csak egy új világba vezet út. Családom történetében ez a döntő lépés Seholsincsország isten háta mögötti, Kőröspatak nevű faluja templománál történt. Belépett édesapám, Farkas, és öcsém, Tibor. Bent egy meglehetősen kedvetlen és a nyugati vendégek miatt kissé zavart pap, valamint a neoncsövekből álló oltárkereszt sápadt fénye; a templom néhány falusi öregasszonyt leszámítva üres. 1987. szeptember 11-ét írtunk. Amikor véget ért a mise, és kiléptek a kapun, ott volt a falu népe, nagy izgalomban összegyűlve. Idős asszonyok könnyekben törtek ki, kezet csókoltak apámnak. Futótűzként terjedt el a hír: a gróf visszatért.
Apám hároméves volt, amikor a családnak el kellett hagynia Erdélyt. De azért hasonlít annyira nagyapámra, hogy felismerjék. Ott állt a tömegben az öreg Sanyi bácsi, aki kiskorában a vele egykorú apámmal játszott a kertben, és egy púpos asszony, a kastély hajdani szakácsnője. Egyenesen szívszorító, ahogyan a hazatérőket a falusiak a kastélyhoz kísérik, hogy megmutassák nekik a család régi otthonát. Ekkor jön a figyelmeztetés: közeledik a Securitate. Az emberek szétszélednek. Ez Ceaușescu Romániája. A diktatúra bukására még két évet kell várni.
Tibor öcsém számára sorsdöntő volt ez a nap. Ma, harmincnégy évvel később, a 2021-es esztendőben ott lakik Kőröspatakon feleségével és három fiával, pontosabban csak eggyel, mert a másik kettő a saját útját járja.
Minden kezdetben benne rejlik egy korábbi kezdet. A szüleim pár évvel azelőtt váltak el Franciaországban. Én akkor már nem éltem otthon, de Tibort nagyon megrendítette a válás. Félrevonult egy, a rokonok képeivel és régi levelekkel teli dobozzal, s tudni akarta, hogy ki kicsoda, meséli anyám. A nagy család a kicsi pótlására. Aztán minden rokonnak írt, mindenkit meg akart ismerni, és azt kérte később apámtól, hogy menjen el vele egyszer Erdélybe, hogy lássa, mi maradt a régi kastélyokból. Így kerültek a kőröspataki templomajtóhoz. Ki tudja, hogyan függnek össze a dolgok. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Igaz ez az én családom tagjainak sorsfordulataira is. Így történhetett, hogy Hugó nagyapám életének legnagyobb szégyene – az ugyanis, hogy elhagyta a felesége – hozzájárult legnagyobb fogadalma teljesüléséhez. Amikor 1928-ban megörökölte Kőröspatakot (nem az egész falut természetesen, hanem az ottani kastélyt), megfogadta és meg is esküdött, hogy mindig fog Kálnoky Kőröspatakon lakni, amíg ki nem hal a család. Állítólag az elvált szülők gyermekei könnyebben válnak. Hugó balul sikerült házassága nélkül a szüleim sem válnak el, Tibor nem keresgél a dobozokban a régi családi fotók között, és nem kerül Kőröspatakra. A kezdethez tartozik az összes, tulajdonképpen sikeres korábbi év is, az 1960-as, 1970-es, 1980-as évek, amikor a szüleink felneveltek bennünket, és apám karriert épített, amikor országról országra költöztünk, Németországba, Amerikába, Hollandiába, Franciaországba, s amikor minden lehetséges nyelvet megtanultunk. Szép élet volt, de sohasem éreztük úgy, hogy ahhoz az országhoz tartozunk, amelyikben éppen élünk.
És aztán az a nap Kőröspatakon. Vadidegen emberek, némelyek felismerik őket, noha még sose jártak ott, mások megcsókolják, átölelik, megsimogatják az arcukat, s a szemükbe néznek, éber tekintetük egyszerre fürkészi, biztatja és köszönti őket – otthon. Hirtelen éles fájdalom hasít beléjük: ilyet még sohasem éreztek, még sohasem tartoztak sehová. És aztán a figyelmeztetés: jön a Securitate – mindenki menekül.
Később apám és öcsém a falu határában lévő dombon ültek, a semmibe bámultak, s az öcsém sírt.
Annak a reggelnek a hangulata ma éppannyira távolinak tűnik, mint a falu történetének és vele a mi történetünknek más mozzanatai, hisz mindig úgy van: az ember kis idő elteltével már nem érzékeli adott helyen azt a pillanatot, amelyben valami döntő dolog történt. Arkhimédész fürdőkádja sem nézett ki jobban a Heuréka-kiáltás után.
Mindenesetre attól kezdve megváltozott az életünk. Először csak érzéseinkben és gondolatainkban, később már egyre inkább szavainkban és tetteinkben is. A következő utazásnál én is ott voltam, 1988-ban; még mindig a Ceaușescu-korszakban. Egy német újságnál gyakornokoskodtam, és nem nagyon gondoltam a hazára vagy a hovatartozásra, hanem magával ragadott, hogy inkognitóban barangolok Ceaușescu Romániájában. Ez akkor szinte lehetetlennek tűnt egy újságíró számára, de valójában elég volt a vízumkérő lapot hazugságokkal megtölteni.
Az idő tájt szinte semmit sem tudtam családunk történetéről, különben talán feltűnt volna nekem: megint ott bolyonganak a Kálnokyak ezen a vidéken – mint ahogy az elmúlt évszázadokban is, immár sokadik alkalommal a történelem sűrűjében –, de akkor még nem értettem meg igazán, hogy ez a hely számunkra a haza, és Székelyföldnek, a székelyek földjének hívják. Egy olyan világot találtam ott, amely mintha egy másik korból tévedt volna a gonosz jelenbe. Különösen egy másik faluban, Miklósváron volt ez a benyomásom, ahol Etelka néninek kávét hagytunk, mert az orvos a szívpanaszaira azt írt föl, s gyógyszert nem lehetett kapni, de hát kávét sem. Miklósvár, az is otthona volt egykor azoknak az embereknek, akiket éppúgy hívtak, mint engem. Csíkszeredában pedig megtaláltuk Mária nénit, apám öreg nevelőnőjét, aki nyolcvanévesen egyedül élt, egyedül fűtött, és minden reggel elment a korai misére, akkor is, ha havazott vagy jeges volt az út. Nála találkoztunk azzal az emberrel, aki Ceaușescunak úgy segített a medvevadászatainál, hogy a kiszemelt állatokat beetette a vadászkunyhó előtt, a Conducător pedig válogatott borok társaságában és klasszikus zenét hallgatva nyolc méter távolságból lepuffantotta őket. Azok az emberek, akikkel találkoztunk, mind különleges egyéniségek voltak, a jók ugyanúgy, mint a rosszak, s akkor vettem észre először – ami azóta mindegyre feltűnt, akár Németországban, Dániában vagy valahol másutt jártam –, hogy Nyugaton az embereken gyakran „keresztül lehet nézni”, mintha ott sem lennének, de a Balkánon ez egyáltalán nem megy, Erdélyben pedig aztán éppen nem, mert a legcsúnyább is olyannyira karakteres, hogy nem lehet nem észrevenni.
Megpróbáltam megörökíteni ezt a világot a gondolataimban és cikkeimben; biztos voltam benne, hogy pár éven belül el fog tűnni. Épp akkor kezdte el Ceaușescu a mezőgazdaságot „szisztematizálni”. A falvakat le akarta rombolni, s betonnal helyettesíteni: agráripari komplexumnak nevezték volna őket falu helyett. De végül az ő világa volt az, ami egy év múlva elsüllyedt, s Miklósvár ma ugyanolyan, mint akkor volt, csak kevésbé szegény és megfélemlített.
Könyvbemutató Miklósváron és Sepsiszentgyörgyön
Kálnoky Boris Őseim földje – A Kálnoky család története című könyvét vasárnap, október elsején Miklósváron 18 órától mutatják be a Kálnoky-kastélyban. Október 2–án, hétfőn 19 órakor Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Kovászna Megyei Könyvtárban közönségtalálkozóval egybekötött könyvbemutatót tartanak. A szerző beszélgetőtársa Jánó Mihály művészettörténész, köszöntőt mond Gyombolai Péter konzul, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviseletében. A zenei pillanatról Ráduly Zsófia hegedűművész gondoskodik. Az est fő szervezője és moderátora: Szebeni Zsuzsanna, a Liszt Intézet sepsiszentgyörgyi vezetője. Az esemény részeként lehetőség lesz a könyv megvásárlására és igény szerint a szerző dedikálni fog. Szervező: Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy. Partnerek: MCC Sepsiszentgyörgyi Képzési Központ, Háromszék napilap.
