Egy véget nem érő utazás fekete-fehér képeit hozta el a Sepsiszentgyörgyön zajló Visor Székelyföldi Fotófesztiválra Feleki István kolozsvári fotóművész. Trans-paysage című tárlata a Lábas Házban tekinthető meg.
Meg-, avagy magával ragadó, sodró fotóesszé, avagy az erdélyi létezés fekete-fehér remek fotográfiái. Olyan sorozat, amelyet Feleki István évek, évtizedek óta készít, e folyamat valójában véget nem érő. Képeit utazás közben exponálja, vonatablakból vagy az autó ablakából, több fotón megjelenik a visszapillantó tükör látványa is. A fotográfus mindig mozgásban van, képei tudatosan elmosódottak, visszaadják tehát a mozgás érzetét, ám mindig vannak fix, a képmezőben éles kontűrrel kirajzolódó pontjai. Emberek, egy részük mozdulatlan, várakozik – a várakozás képei ezek, vallja maga Feleki István is. Erdélyi, leegyszerűsített életek pillanatképei ezek, illetve tájak, hullámzóak, fákkal, dombokkal, rétekkel – középen tűéles gólyával –, olyan fekete-fehér fotográfiák, amelyeket csak itt lehet elkészíteni. Fénnyel írt versek. Az erdélyi keserédes létezés megannyi tükre, amelyek nemcsak az utazások, tájak, vidékek, emberek hangulatát adják vissza, hanem befelé is terelik a néző tekintetét, a nézőt, ha eddig netán nem látta volna, hát vegye észre, hol él, hol élünk. Megállt az idő, megállt volna az idő? Ez is kijelenthető, külföldi szemlélők meg is teszik, de mi, akik itt élünk inkább azt állítanánk, hogy ez maga a hamisítatlan, örök erdélyi idő. Minden szomorúságával és bájával együtt. És ezt az erdélyi időt sejtelmesen és megrendítő szépséggel, összefüggő egységben érzékelteti az örök utazó, a kíváncsi megfigyelő, a fotográfus Feleki István. Banális jelenetek, mégis, az erdélyi élet nagy pillanatai ezek. Akit megérint az erdélyi létezés, aki megéli és megérti ennek szépségét is, nem csupán keserűséget, reménytelenséget, helyben járást, toporgást vél felfedezni e tájban és embereiben, azt megérinti Feleki István kiállítása is.
Minden fotográfiáján feltünteti a készítés időpontját: év, hónap, nap. Dokumentarista szempontból ez fontos is, ugyanakkor a pillanat e módon történő rögzítésével el is helyezi a képet az időben. Ez meghatározó a fotográfiában, miként ma már az is rögzíthető, noha az alkotói szabadság határtalan, a folyamatok megörökítésének, követésének maradt igazán létjogosultsága. Látjuk, például, amint 2006-ban a La Rodica nevű kávézó – pontosabban: falusi kocsma – előtt két férfi sörözve beszélget, kerékpárjaik falnak támasztva. Asszonyok az út szélén, férfi a sínek mellett – épp vonatra vár. Igyekvő gyermekek, mögöttük elmosódott felnőttek. Szintén 2006-ból maradt meg a régi Dacia személygépkocsi látványa, a vasúti átjáró előtt, mögötte földutak futnak össze. Aztán 2016-ból egy kerítésre feszítve egy paripás, hintós kép is látható, egy faluban, mintha csak egy jobb, másabb, korszerűbb világ illúzióját keltené...
Vége lesz ennek a várakozásnak? – kérdezem Feleki Istvántól. Nem – válaszolja.