Aki csak járni tud, vagy csak ezután fog megindulni, minden korosztály fellelhető a sírok körül. Nagy a serénykedés, a szebbnél szebb friss virágok hívják fel a figyelmet arra, hogy díszbe is lehet borítani az eltávozás rideg tényét, meggyúlnak a gyertyák, világítanak a mécsesek. Szolidan, csendben történik mindez.

Aztán lejárnak a temetőkben a szertartások, egyre hidegebb lesz, fázni kezdenek a szorgos kezek, és mindenki lassan-lassan hazatér, lelkiismeretében megnyugodva, nyugovóra. Azonban a csend beköszöntével halandóként eljárni a temető(k) mellett, az valami egészen hidegrázós. Nemcsak szép látvány, hanem egyenesen az emberség, a kötődés meglévő szimbólumának is tekinthető. Jelzi, hogy él a közösség legkisebb formája, a család, még akkor is, ha már hiányoznak belőle meghatározó láncszemek, akikkel az életünk igazán teljes volt, még ha néha nem is fordítottunk ennek tudatára kellő figyelmet.

A kis szellőkkel dülöngélő fények mintha mozgást indítanának el az év többi felében fakulón álló keresztek, kopjafák, sírkövek között. Olyan, mintha a lelkek visszatérnének az egykori testük előtt tisztelegni. Egymással találkoznak ők is, akárcsak néhány órával korábban az oda látogató hozzátartozók, talán még ők is elbeszélgetnek egymással. De ebben aztán már nincs gondterheltség, betegség, anyagi és egyéb probléma. Ez már nem téma, és minek is lenne az?! Könnyező lelkek már ezek, hálásak, mert a meggyújtott fények azt jelentik, érdemes volt élniük pont úgy, ahogy tudtak. Neveltek, mellettünk álltak örömben és bánatban, egyszóval támaszaink voltak mindaddig, amíg szükség volt rájuk.

Köszönjük szépen, hogy voltak nekünk! Emlékük legyen örök!

Lőrinczi Dénes