Ez volt a legjobb vizű kút, mit valaha ízlelt. Káváján deszkát vetett át nagyapja, azon a kézhez kellő szerszámokat tartotta, egyszer, amikor vizet húzott, néhányat bevert a kútba, rémülten nézett utánuk, gondolkodott, talán ki tudná merni, ha súlyt köt a vederre, hadd vigye le egészen a kút fenekére, megrángatja a láncot, a vödör a fenéken mozog, s talán magába nyel a szerszámok közül. Este dadogva mondta nagyapjának tettét, az megrántotta a vállát: „úgyis ki kell takarítani, homokos a víz, vasárnapra ígérte magát az ember”. És jött vasárnap az ember, kicsi volt, és pálinkát ivott, és felváltva merték ki a kutat, ő is segített, csorgott róluk a verejték, ahogy a kertbe, az udvarba, a cseberbe hordták a vizet, és egyszerre kiapadt a kút, és akkor erősen megrángatta a kis ember a láncot, és megivott egy pohár pálinkát, és a láncra deszkát kötött, és a nagyapja óvatosan engedte a fenékre az emberkét, aki a kezében égő gyufát tartott, és valahányszor újat kellett gyújtania, hogy ne égesse meg kezét a láng, felkiáltott, ilyenkor nagyapja megpihent, egy pillanat volt az egész, lobbant a láng, tovább ereszkedett az emberke, aztán a fenékre ért, és megkönnyebbülten fellélegzett, erős elemlámpát kattintott.

„Nincsenek mérges gázok”, kiáltott fel, „hát hogy lennének”, kiáltott le az öreg, és nevetésüktől csengett az udvar, mert a kút nem nyelte el a hangokat, hanem felerősítette. Egymás után húzták fel vödörben a szemetet, nagyapa a trágyadombra vitte, mikor aztán már a fenékre rakott köveket érintette a kis ember, felkiáltott, „ebbe a vederbe jól nézz bele, a gyermeknek lesz”, és a veder tetején Démenotar egy régi, rozsdás pénzérmét látott meg, mohón kapott utána, ügyetlen mozdulatával beverte a kútba, el is találta fültövön a kútásót, aki kacskaringós káromkodással válaszolt, és roppant erejéről tett tanúságot azzal, hogy egyszerűen feldobta a kút fenekéről az érmét, a közelben lévő istálló mellé esett, a kisfiú izgatottan szaladt utána. „Béfejeztem, húzzál fel”, mondta a kis ember, és nagyapja minden erejét latba vetve húzta fel, olykor aggódó pillantást vetett a kissé rozsdás láncra, de kitartott az, csupán a henger, amire a lánc tekeredett, nyikkantott néhányat a szokatlan teher alatt; „nem kell az oldalát sem falazni, minden egyes kő a helyén maradt, pedig van harminc éve is, hogy felfalaztuk”, mondta, amikor felért. Nagyapa bólintott, „hát gyújtsál rea, Feri, igazán megérdemled”, nyújtotta a füstszűrő nélküli cigarettákat tartalmazó tárcáját a kútásónak, aki kivett egy szálat, meggyújtotta, mélyen leszívta a füstöt, s ahogy kifújta, lehajtott egy pohár pálinkát. „Óra sem kell ide, s telni fog”, mondta. Démenotaron különös izgalom futott végig, megrángatta nagyapja kezét. „Én is lemennék”, suttogta olyan halkan, hogy az öreg kétszer is rákérdezett, mire megértette. Nagyapja a torkában érezte szíve dobogását, már átkozta magát, hogy beleegyezett a gyermek kérésébe, de nem volt mit tenni, lassan engedte le a deszkát, mellette a vödörrel, míg a kútásó a láncot fogta, próbálta irányítani, hogy az unoka ne ütközzön a kút falába.

Amikor alig méter volt a fenékig, pattant a lánc, a gyermek a kút fenekére esett. „Te Feri, az anyád jóistenit”, rémült meg a nagyapja, és szidta a legelső embert, akit látott, majd rohant az istállóba kötélért, létráért, a kútásó követte, addigra már felmérte, hogy a lánc használatlan része teljesen el volt rozsdásodva, talán a Szentlélek tartotta össze, amíg őt az öreg felhúzta, de a gyermeket már nem bírta meg, mert kimozdult, mert azt lejjebb kellett engedni, csak egy kevéssel, és az elég volt ahhoz, hogy elpattanjon.

Démenotar meg sem ijedt a huppanástól, a fenekére esett, nagyobb gond volt, hogy a lezuhanó lánc nyakon vágta, bele is kábult az ütésbe, ült, hátát a falnak vetette, mellette a veder, kezében a lámpa, melyet fel­emelt, a szemben lévő falat pásztázta, kis ajtót pillantott meg, ami kinyílt, kedves öregember lépett ki, hosszú, fehér szakállát az övébe tűrte, kis kalapja akár Robin Hoodé, bőrbekecset, posztónadrágot, csizmát viselt, kedvesen köszönt, és megkérdezte: „netán van kedve belépni hozzánk, megcsodálni egy olyan drágakövet, amelyet a Holdanya ejtett a földre, amikor a lányát siratta, aki szerelmes lett egy földi, halandó ifjúba, leszállt hozzá, asszonya lett, ezért elveszítette halhatatlanságát, és a Hold­anya könnyei drágakővé sűrűsödtek, mire a Földre estek, és a légkörön áthatolva mélyen a földbe fúródott a drágakő, amit a bánya kiásásakor alig bírtak elrejteni a mohó emberek elől, mert felfedezték a járatokat, azokat a járatokat, melyeket a Holdleány és az ifjú frigyéből született nép ásott évezredeken át, melyek minden kutat, tavat, patakot, folyót, tengert, óceánt, tengerszemet összekötnek, és központjukban Holdanya drágaköve áll, bizonyítéka a csodáknak, netán lenne kedve?” És Démenotar bólintott, és felállt volna, de képtelen volt tagjait mozgatni, mire az öregember melléje lépett, könnyedén a hátára kapta, és lépett volna be az ajtón, de az ajtó eltűnt, mire ledobta a gyermek testét, a falhoz lépett, tenyerével végigsimított rajta, mire a falat alkotó kövek megolvadtak, akkora hőség támadt, hogy a kút fenekén összegyűlt víz sűrű gőz formájában emelkedett a felszínre, és a megolvadt kövezeten át belépett a rejtett folyosóra, és hívta a gyereket, de az szerencsére mozdulni sem bírt, szemhéjait mázsás tehernek érezte, elméjében megkövesedtek a gondolatok.

„Ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem”, mondta ijedten a nagyapa a kútásónak. Démenotar kinyitotta a szemét, nagyot sóhajtott, aztán egy különös drágakőről kezdett beszélni, mire a kútásó elsápadt, ő látta kilövellni a gőzt a kútból, az öreg nem, de mit sem kérdezett a gyermektől, mit sem mondott az öregnek, csak felhajtott egy pohár pálinkát, rágyújtott egy cigarettára, és halkan azt mondta, „a jóisten sem gondolta volna, hogy elpattan az a lánc, hát az ő súlyát megbírta, hogy nem bírta a gyermekét, de a fontos, hogy életben van”; pillantása az unoka kezére esett, valamit szorongatott a markában, amikor kinyitotta, egy darabka lignitet pillantott meg. „Félrebeszél, a szerencsétlenje félrebeszél”, mondta a nagyapa, majd a közeli cseberből hozott egy csupor vizet, a simogató folyadék gyógyszerként csúszott le Démenotar torkán, kicsit melléje is ment, köhögve ült fel erre a világra, s felejtett el egyszerre öregembert, drágakövet, járatokat, ejtette el a lignitet, amit a kútásó azonnal zsebre vágott. „Éhes vagyok”, mondta, mire nagyapja magához szorította, talán életében először.

„Ez volt a legjobb csirkepaprikás, amit eddig ettem”, dőlt hátra a bádog­asztal mellett elégedetten a kútásó. Az öregasszony morgott valamit, majd rászólt az unokára, ha befejezte az evést, hozza ki a vizeskancsót, húzzon vizet, eddig valamennyire telnie kellett a kútnak. „Majd én”, dörmögte a nagyapa, „baj van a lánccal, meg kell drótozni”, folytatta, mire a felesége mérgesen nézett rá: „addig akkor üljek víz nélkül? Mosogatni kell, estére előkészülni. Mire vár kend?” Felpattant az öreg, mintha rugóra járt volna, de a kútásó visszaültette. „Maradjon kend, ez az én dolgom”, mondta, s mire észbe kaptak, már ott is volt a kútnál, kötél nélkül mászott le a kiálló köveken, állt bele a derékig érő, jéghideg vízbe, kereste a láncot, a vedret, kötözte a még mindig mélyben lévő létrához, hogy majd felhúzza azzal együtt. Mielőtt kimászott volna, végigtapogatta a falat, de semmi különöset nem érzett. Elővette zsebéből a lignitdarabkát, pillanatnyi töprengés után a vízbe dobta, mire az felizzott és sisteregve oszlott el a vízben. Sietve kimászott a kútból, a kötélen felhúzta a létrát, vedret, láncot. „Hozza a drótot”, szólt az öregnek, aki az istálló melletti fészerből erős báladrótot kerített, azzal illesztették össze ideiglenesen a láncot. „Szépen gyűl a víz odalent”, mondta a kútásó, mire az öreg bólogatott, hogy „látszik ám, mert Feri, még mindig kék a lábad, annyira hideg”. Kacagtak. „Jó, hogy dögöt nem találtunk benne”, mondta a kis ember, „sem embert”, toldta meg az öreg, „igaz, mellette majdnem meghalt a leány bolondos udvarlója, aki bicskával döfött a tulajdon szíve mellé, mert a leány visszautasította”. „Tudom”, bólogatott a kútásó, „mert az unokaöcsémre fogta a szúrást: hogy ő volt a tettes, mert ugye az öngyilkosságot is bünteti a törvény, aztán egy disznóba került az ügy elintézése, amit a szerelmes hazug ki is fizetett tisztességgel, különben villa állt volna a hátába”, mondta. „Eh”, hunyorgott a nagyapa, „bolondok ezek a mai fiatalok, nem csoda, jó dolgukban a városban már a házba szarnak bé”. Kacagtak. Démenotar álmosan nézte őket, a kiadós, finom ebédtől elpilledten. Meg sem várta a friss vizet, ivott a házban találhatóból, majd a belső, tisztaszobába ment és lefeküdt.