Mötét (mindenki így hívta) kezdő tanárként Csíkszépvízen ismertem meg. A Zakariás örmény eredetű neves család idősebb fia akkor hetedikes, öccse, az örök mozgékony Möte (talán) ötödikes volt. Velem is az történt, ami mindenkivel, aki elsőéves tanárként mindent elfelejt a kritikus helyzetek kezeléséről, amire egyetemi éveink során felhívták a figyelmünket; a gyakorlati buktatókon mindenki átesik. A pofont, amit sorozatos rendetlenkedése miatt kapott tőlem, Möte azzal torolta meg, hogy kővel bedobta akkori otthonom, a csíkszépvizi bentlakás emeleti ablakát. Első tanári konfliktusom volt, amit rosszul kezeltem.

Később a csíkszeredai líceumban találkoztam Mötével, ott folytatta tanulmányait. Egyszerre kerültünk a ma Márton Áron nevét viselő, nagy hagyományú középiskolába. Akkor már mindketten jót nevettünk a felidézett történteken. Ő a büntető pofonra emlékezett, én pedig az ablak betörésével járó kellemetlenségekre, amit nem lehetett eltitkolni.

Középiskolai tanulmányainak befejezése után elvesztettem a kapcsolatot vele, így életének további útjáról nem tudtam. A gyászjelentést németországi otthonából küldik közlésre, gondolom, hogy van háromszéki rokonsága is, másképp miért közölné a szomorú hírt megyei újságunk.

A régi emlék felidézésével majd kedvenc tanítványommá vált Mötétől így búcsúzom. Halálhíre olvastán gyermeki külseje jelent meg előttem. Bizonyára szép életutat járt be családja körében. Feleségének és két gyermekének, valamint közeli, gyászoló rokonainak együttérzésemet fejezem ki.