A november a legnehezebb, holt idő. Nem azért, mert megszűnnek a feladatok, a tennivalók, nem azért, mert leáll az élet, de valahogy mégis. Decemberben már el lehet kezdeni a tervezést, ünnepekre való készülődést. Kitalálni, hogy kivel, hogyan, hol? Kinek milyen ajándékkal lehet majd örömet szerezni, hogyan lehet a családdal, barátokkal tartalmas időt tölteni. Decemberben felpezsdül az élet. (Csak azok a karácsonyi zenék ne szólnának időnap előtt, úton-útfélen!) Januárban kezdődik az új év, nyomon követhetjük a szilveszteri fogadalmainkat, februárban várjuk a tavaszt. A novembert túl kell élni!

És a november nemcsak önmagában lehangoló, hanem annyi mindennel együtt, amiben folyamatosan élünk, ami körülöttünk zajlik. De akárcsak az éjszakában, novemberben is mintha a gondok felerősödnének. Mégis, a napokat el kell indítani, és – lehetőleg ép ésszel – le is kell zárni. Sokat segíthetünk apró dolgokkal. Egy hangulatvilágítással, jó zenével, filmmel, könyvvel, beszélgetéssel. És persze a napi feladatokkal. Kinek mit jelentenek ezek, nem kell percenként megváltani a világot. Mindez úgy hangzik, mintha egy készülő túlélő könyv igen okos, mindent tudó gondolatait nyomnám ezerrel. Hát, egyáltalán nem! Csak az történik, hogy itt kínlódom ezzel a novemberi sötétséggel, és úgy érzem, ha megosztom, könnyebb lesz. Közben felkapcsolva az összes kis lámpa, szól a zene, nemrég jöttem haza a barátaimtól, ahol egész jót beszélgettünk. Igen, tudom, hogy sok a magányos ember, hogy valamiért nem mindenki tud átpattanni a barátaihoz, és nem mindenkihez pattannak át barátok. Tudom, hogy sok a kétségbeesett beteg ember, és sorolhatnám… Naponta szorongok én is, naponta meg kell küzdenem a félelmeimmel, aggodalmaimmal. Mégsem szeretném, hogy mindenre ráadásul maga alá gyűrjön a november. Igazából magamat győzködöm mindazzal, amit most hangosan kimondok. Van, amin az istennek sem tudok változtatni, bármennyire is szeretném, ami miatt naponta szétmehetne az agyam, feladhatná a lelkem. Ha hagynám. De világéletemben makacs ember voltam, szóval, nem hagyom. Azért mégiscsak megvannak a napi kis örömök, csak észre kell venni őket. Ezt sem én találtam ki, nem vagyok a világ nagy okosa.

És azt sem valami hirtelen bekövetkezett megvilágosodás után gondolom, hogy mindahhoz képest, ami körülöttünk zajlik, ez mégiscsak egy – korán ránk szakadó sötétséggel járó – újabb november. Bocsánat, hogy néha többes számot használtam. Tulajdonképpen magamról írtam, most épp novemberben…

Borítókép: Albert Levente