December 1. nemcsak Románia nemzeti ünnepe, hanem a tömény magyarellenesség napja is. Ilyenkor szélsőséges román szervezetek falkákba verődött tagjai masíroznak a magyar többségű városok utcáin, torokszakadtából követelvén az országból való kitakarításunkat. „Székelyföld nem létezik”, „A román nyelv az egyedüli úr”, „Itt mi vagyunk örökre az urak” – üvöltik indulatoktól eltorzult arccal.
Máskor békés tereink az ellenünk acsargók gyülekezőhelyeivé válnak, gyűlölettől habzó szájú szónokok uszítanak ellenünk.
Mindez nem fordulhatna elő és ismétlődhetne meg évről évre a hatóságok hallgatólagos beleegyezése és cinkos szembehunyása nélkül, hiszen az érvényben lévő törvények értelmében tiltottak és büntetendők az ilyen vagy hasonló cselekedetek. Az elkövetők felelősségre vonására mégsem volt még példa. Arra viszont igen, hogy a szervek segédkezet nyújtottak a magyarellenesség térben és időben történő kibontakozásához, hangsúlyosabbá tételéhez. Így történhetett meg, hogy a Sepsiszentgyörgyre szólított fanatikusok ismét a városközponton körbe masírozva üvölthették magyarságsértő rigmusaikat. A nagy erőkkel jelenlévő rendfenntartók ugyanis a számukra kijelölt útvonal betartására való felszólítás helyett inkább a forgalom hirtelen leállítását választották.
A szembetűnő részrehajlástól eltekintve azonban ebben az esztendőben a hatalom jól érzékelhetően óvakodott a máskor általa is bátorított és gyakorolt magyarellenes magatartástól. Elmaradtak a megtűrtségünkre, valamint másodrangú mivoltunkra emlékeztetni hivatott beszédek, és az uszítók sem kaptak szót az állami ünnepségen.
Reménykedjünk, hogy eljön majd az idő, amikor a visszafogottság nem külső kényszer, hanem a józan ész győzelmének eredménye lesz. A felismerésé, hogy nem mások ellenében és rovására, hanem jókedvükből fakadóan és önmagukért kell ünnepelni, amint azt egy életerős, önbizalomtól duzzadó nemzet teszi. A megértésé, hogy a rólunk-nélkülünk való döntés évfordulóján, részünkről nem várhatnak ujjongást és üdvrivalgást. A belátásé, hogy ami nekik örömet, az nekünk szomorúságot okoz.
Az igazsághoz tartozik, hogy a minket rosszindulatból vagy tudatlanságból bántók zömmel eddig sem az itt élő román ajkúak soraiból kerültek ki. Idegen tájakról toborozták őket a megélhetési gyűlölködők. Ez viszont a velünk egy levegőt szívó nemzettársaikat nem menti fel az évről évre ismétlődő gyalázásunk és megalázásunk, illetve a megfélemlítésünkre irányuló törekvés felelőssége alól. Hiszen nem akadt közöttük olyan, aki felemelje a hangját ellene. Aki elhatárolódjék a magyarellenes tobzódástól. Aki bocsánatot kérjen a történtekért. És ez szomorú, mert a hangos kisebbség véleményterrorjának szétzúzásához szükséges bátorság hiányára utal.
Némi bizakodásra ad viszont okot, hogy a székelyföldi románok elnyomását hirdető hazugság- és rágalomkampány dacára az álhazafiak más vidéken sem jártak sikerrel. Országos szinten alig 50–60 személyt tudtak Sepsiszentgyörgyre mozgósítani. Ráadásul a hivatalos rendezvény végeztével, a néhány száz főnyi tömeg elhagyta az ünnepség helyszínét, így a Bukarestből, valamint Brassó, Prahova és Vaslui megyéből „megmentésükre” érkezett szélsőségesek kénytelenek voltak beérni az egymás közötti hőbörgéssel.
Vannak tehát arra utaló jelek, hogy a helybéli románok többségének kezd elege lenni a folyamatos magyarellenes uszításból. Mindkét nemzet javát szolgálná, ha a szélsőséges megnyilvánulások elutasítása nyílttá és általánossá válna.
Bedő Zoltán
